Kezdetek hajnala

29. fejezet

Öt nap telt el, aránylag mind egyforma időtöltéssel. Attól függően, mikor ki ért rá, a karddal és karóval való harcolást tanultam. Nem lettem túl jó, de legalább több esélyem lesz megvédeni magam.
A tanács még mindig háborgott, főleg miután Sofia, valamilyen különleges okból, el akart menni a Fellegzuhatagból a parancsom ellenére, és szembe találta magát a fallal. Ez után természetesen egyből hozzám rohant magával hívva mindenkit, hogy így kérje számon tőlem a tettem.
Most pedig mindenem sajgott, másra se vágytam, mint bedőlni az ágyba, azonban Jordan folytatni akarta még az edzést, szóval csak egy két órás szünetet kaptam. Miért kellett nekem megengedni, hogy ő is tanítson?
Így lefele indultam inni valamit, hátha az segít egy kicsit. A játékos, báros szobába belépve Leót pillantottam meg a pultnál a poharával játszva.
- Hali! – köszöntem, majd nekiálltam magamnak egy ütős koktélt keverni, amibe össze-visszaöntöttem mindenfélét. – Úgy látom, neked sincs jó kedved – mondtam grimaszolva.
- Kordi kiakaszt – tört ki belőle, pedig nem számítottam válaszra, mióta megtaláltuk a barátnőjének írt e-mailt Sztellától, azóta nagyon magába zárkózott.
- Mivel? – ültem le mellé, és kortyolgatni kezdtem.
- Hiába tudom, hogy nem okolhatom őt Damon halála miatt, még mindig haragszom, mert elkerülhettük volna, viszont ugyanúgy szeretem még mindig. Egyszerűen nem tudok dűlőre jutni.
- Megértelek – simogattam meg a vállát, majd újratöltöttem a poharát. Ahogy aztán ismét a sajátommal együtt.
Talán egy másfél óra múlva, amikor Jordan lejött megkeresni már mindketten totál részegek voltunk, legalábbis én biztos. Majdnem szökdécselve mentem oda hozzá, ami igazából valami eszméletlen nagy kóválygás lehetett.
- Juj, de jó, hogy itt vagy! – karoltam bele. – Ketten nem olyan jó szórakozni, és már unom is Leót hallgatni, ide kéne neki hívni Kordéliát, ezeknek ki kéne békülniük, elvégre itt vagyunk a halál torkában – felnevettem ezen az utolsó szófordulaton.
- Miért ittál ennyit? – jött az ítélkező kérdés, ami apát jutatta az eszembe.
Elengedtem és morcosan mentem vissza a pulthoz.
- Baj, ha jól akarom érezni magam még egyszer utoljára? – emeltem fel a poharam, ami azonban a következő pillanatban kirepült a kezemből. Hitetlenkedve meredtem az előttem termett Jordanra. – Ezt meg...
- Le fogjuk győzni, már persze, ha józan leszel!
- Aha, le fogom győzni és ebbe bele is halok. Kösz az ünneprontást! – forgattam a szemem, majd esetlenül kikerültem, és elindultam fel a szobámba.
Nem állított meg senki felfele menet. Elterültem a szőnyegen, és a plafont nézve elmondtam magamban az idegen szavakból álló szövegemet. Milyen jól megtanultam, ha még jelen állapotomban is teljesen fel tudom idézni. Ezen felkacagtam kissé hisztérikusan, majd átfordultam az oldalamra, és hagytam, hogy a szédülés helyét átvegye a sötétség.

Kisétálva a házból végig azt a rengeteg vámpírt néztem, akik most egybegyűlve rám vártak. Az egész jelenet egyben volt hátborzongató, amiért alkonyatkor ennyi éjszakai teremtmény néz velem farkasszemet, akiknek a legtöbbjét egyáltalán nem ismerem, ahogy azt se tudhatjuk ki közülük az áruló. Viszont én fogom őket vezetni, ennek a tudata pedig picit lenyűgözött, bár ehhez is társult a félelem a jelentős felelősségű feladat miatt.
Vajon milyen sereggel kell szembenéznünk? A kiküldöttek jelentései arról árulkodtak, nagyobb csapata van a miénknél Sztellának, aki a legújabb értesülés szerint valószínűleg még ma este támad. Emiatt végre mindenki félrerakta a nézeteltéréseket az uralkodásommal kapcsolatban.
- Üdvözlök mindenkit! – szólaltam meg a tisztelgő köszönés után. – Habár örülnék neki, ha tudnék olyan lelkesítő szónoklatot tartani, amiket a könyvekben és filmekben láttam, inkább meghagyom ezt a feladatot olyannak, aki részt vett már hasonló küzdelemben. Ennek ellenére van pár fontos dolog, amit szeretnék megosztani veletek! Mind tudjuk, hogy vannak jelen árulók, most hozzájuk szólok először! – Tartottam egy röpke szünetet, közben átfutott a tömegen a tekintetem. – Gondoljátok egyszer végig, mi lesz, ha Sztella nyer! Nem tudom, mit ígért nektek, de azt erősen kétlem, hogy meg is kapjátok. Már elkezdte öldösni a magas rangúakat, és most mindenkit meg akar a tanácsból, mert egyedül szeretne uralkodni. Mindenki látta, hogyan járt a Zeklos család. Persze biztos nektek is ígért hatalmat – néztem a tanácstagokra -, de csak mert szüksége van rátok, miután győzött már nem lesz, övé lesz a vángel erő örökre. Tényleg ezt akarjátok? Az ő talpnyalója lenni, míg meg nem haltok? – kérdeztem gúnyosan. - Én egyet ígérhetek! Ha most meggondoljátok magatokat, és velünk harcoltok, utána pedig beismeritek a bűnötöket, megkímélem az életetek! Természetesen bármilyen rangot birtokol az illető, azt elveszti. Azonban, akiről kiderül, hogy ellenség, vagy átáll, de nem vallja be korábbi árulását, az alá is írta a halálos ítéletét. – Még ha nem is én leszek a végrehajtó, fejeztem be magamban.
- A másik lényeges pedig, hogy bemutassam nektek azokat a személyeket, akiknek azonnal kövessétek az utasításait, ha leadom a jelet, ami a magasban feltűnő tűzcsóva lesz!
Miközben beszéltem mellém sorakoztak az említettek. A kis csapatunk, Madie, Jordan, Leó, Jack, Kordélia kiegészült Christiannal és a korábban már megismert három másik megbízható őrrel. Igaz az utóbbiak csak arról tudtak, hogy a jel leadásakor vissza kell vonulni minél gyorsabban.
Ezután Madie vette át a szót. A beszéde lenyűgöző volt, azonban nem bírtam odafigyelni, most hogy közeledett a harc egyre inkább rám tört a pánik. Minden összefolyt és csak néztem az arcokat. Most még élők lepték el a Fellegzuhatagot, viszont elkezdtek a szemem előtt villódzni az álomképek.
Bárkire néztem a következő pillanatban már a földön láttam üveges szemekkel, test, vagy valamilyen végtag nélkül, esetleg mellkasából meredező karóval. Hátrálni kezdtem és sikoltás kúszott felfele a torkomon, de hirtelen nekiütköztem valakinek.
Christian állt mögöttem, kezeit karjaimra tette és megsimogatta kicsit.
- Nyugalom! – suttogta lágyan. – Mindjárt visszamegyünk a házba, csak vegyél nagy levegőket!
Csináltam, amit mondott, és próbáltam nem ránézni senkire. Még az se érdekelt, hogy észrevették-e a viselkedésemet. Csak meredtem magam elé Damont ideképzelve a véres képek helyett.
A percek kínkeservesen teltek, de végül Christian megszorította a kezem jelezve, hogy vége. Megfordultunk és bementünk a nappaliba, ahol leroskadtam a kanapéra.
- Mindenki meg fog halni – motyogtam.
- Álmodtál valamit? – guggolt le elém Madie és megemelte az állam, hogy ránézzek.
- Azt, amit Eve mindig – suttogtam. – Az egész hely romokban és halottak borítják el. Én teszem, aztán... - Nem bírtam hangosan kimondani, hogy meghalok.
- Úristen, hát ezért vagy olyan biztos benne? – szólalt meg Jordan. – Miért nem mondtátok el?
- Az álmaik nem kerültek szóba soha, legalábbis előttünk – morogta Madie, aztán rám nézett. – Össze kell szedned magad! – simította hátra a hajam, majd a csuklóját a szám elé tartotta. – Igyál egy kicsit, segíteni fog megnyugodni!
Semmi kedvem nem volt hozzá, de mivel tudtam, hogy csak így fognak békén hagyni, csináltam, amit mondott. Éles fogaim ezúttal is könnyedén szakították fel a bőrt, mire az édes nedű nyelvemre csorgott. Ösztönösen szívni kezdtem, és meglepetésemre tényleg úgy éreztem, kezd kitisztulni a fejem. Végül Madie gyengéden elvette a kezét.
- Cathy! – kezdett bele pár perc csend után a nő. – Megértem, hogy az álmok miatt azt hiszed, biztosan sor fog kerülni arra a verzióra, de ne feledd, ezeket a látomásszerűségeket az érzéseid befolyásolják! – Megfogta a kezem és simogatni kezdte, teljesen anyát jutatta eszembe. Könnyek szöktek a szemembe, de nem hagytam őket kifolyni. – Tudom, nem voltál ott, de egyszer már győztünk, most is így lesz! – célzott a bő két évezreddel korábbi nagy csatára. – Rendben?
Bólintottam, bár nem sikerült teljesen lenyugtatnia, de azért valamennyire használt.