Kezdetek hajnala

20. fejezet

Miután visszamentem a házba felvonultam forró zuhanyt venni és átöltözni száraz ruhába. Mindezt úgy, hogy nem foglalkoztam a többiek pillantásával. Szerencsére megérthették, egyedül akarom túltenni magam a történteken, mert egyikük se zavart és utána se tettek említést.
Alig ültem le a nappaliban egyből kopogott valaki. Kinyitottam a bejárati ajtót, Madie állt előttem.
- Ma lesz Layne temetése, elhívtam Damont is. Ha akarsz, eljöhetsz.
Értetlenül pislogtam rá, főleg mivel a damonos részt úgy mondta, mintha nagyon fontos lenne. Miről maradtam már megint le?
- Szívesen elmegyek – válaszoltam végül. Már eleve Layne miatt is elmentem volna.
- Fél óra múlva találkozunk a parkolóban.
Ezzel ott is hagyott. Hamarabb nem szólhatott volna? Visszamentem a többiekhez elújságolni a hírt. A reakciókból ítélve tuti csak én nem jöttem rá a lényegre.
- Majd én megyek Cathyvel – mondta Jordan komor arccal. Leó persze azonnal tiltakozni kezdett.
- Neked itt sokkal több hasznod van. Le fogom tudni beszélni bármiről, amit tervez.
Végre kezdtem kapizsgálni a dolgot, bár még most se értettem mitől olyan biztosak. Mindenesetre úgy döntöttem átöltözök valami fekete ruhába, míg ők veszekednek.
Hát mi se kapunk egy perc nyugit se, hiába intéztem el Mattet. Evehez is mehetünk hamarosan találkozni a boszorkányokkal. Damon meg ki tudja, mit tervez már megint. Volt rá ötletem, de arra gondolni se akartam. Pedig biztos, hogy bosszút akar állni és ész nélkül rohanni, megölni Sztellát. Viszont miért pont most?
Elkészülve lementem. Leónak sikerült meggyőznie az apját, aminek örültem, mert Jordannek tényleg több hasznát vesszük, ha itt marad. Jack is csatlakozott hozzánk – Matt „kihallgatása" alatt visszahozták és már egész jó színben volt, de még ráfért a pihenés – a lánnyal együtt.
- Ennek még egyszer nem akarok a tanúja lenni – ráztam meg a fejem és a lányra néztem, aki szó nélkül jött mellettünk maga elé meredve, mint egy báb. – Nem helyes így bánni az emberekkel.
- Pedig leszel – szólalt meg Leó. – Azzal, hogy Jack csak bizonyos mennyiséget csapolt le nem épült fel teljesen.
Jack megköszörülte a torkát és éles pillantást vetett Leóra.
- Hagyd – sóhajtottam. – Vámpírok vesznek körül, meg kéne ezt szoknom. Ahogy észrevettem nem sokan használják a zacskós vért – hangomból csöpögött a gúny. Eszembe jutott Matt, aki milyen jónak tüntette fel magát. Hányszor csókolt meg miután kiszívta valakiből az életet? - Ideje kinyitnom a szemem, mert attól még, hogy nem akarok tudomást venni róla, megtörténik. Viszont a közelemben senkit se fogtok megölni! – vetettem figyelmeztető pillantást Leóra.
- Embert nem – bólintott rá mosolyogva.
Megcsóváltam a fejem, de nem mondtam rá semmit. Mi jogon tilthatnám meg, mikor már én is gyilkoltam? Meg, ha a szükség úgy kívánja?
Odaértünk a parkolóba, mondjuk kicsit késtünk. Madie egy testőrrel az oldalán várt minket.
- Ez ki? – nézett a lányra kérdőn Madie.
- Kirakjuk majd a városban – válaszolta Leó.
Nem firtatta tovább csak rámosolygott futólag Jackre, majd beszállt a kocsijába. Mi négyen külön autóval mentünk Madiék után.

A városban kiraktuk a lányt és felvettük Damont. Ő beszállt a másik kocsiba, aztán valami eldugott földúton vezetett bennünket Madie, majd még beljebb az erdőbe gyalog. Senki más nem volt rajtunk kívül, ez azért meglepett. De a temetés is különös volt, az egyszer szent.
A szertartás annyiból állt, hogy Madie búcsúztató szöveget mondott el, majd mindenki beszélhetett, ha akart. De csak Damon és Aaron, az őr mondott pár mondatot. Mint kiderült Aaron leginkább Laynere vigyázott. Damon pedig elég közel állhatott hozzá, legalábbis ezt vettem ki szavaiból és láttam is rajta mennyire megviselte a dolog. Most kivételesen nem leplezte valódi érzéseit, ami megint csak arra utalt, milyen komolyan érintette. Lehet pont, emiatt készül valami őrültségre?
Layne holtteste – fel se lehetett már ismerni - ott hevert előttünk, majd a végén lett elásva. A rövidke temetés alatt átengedtem magam a szomorúságnak, elvégre senki kedvéért se kell a kemény, erős vángelt játszanom.
Miközben hallgattam a többieket felidéztem magamban a rövid ismeretséget. Őszintén sajnáltam, aranyos volt, kedves és vidám.
Közben még próbáltam elképzelni a saját temetésemet. Vajon ott is ilyen gyászos volt a hangulat? Biztos többen voltak rajta, de most értettem miért vagyunk ennyin. Elég az a pár ember, akik igazán szerették Laynet, bár úgy gondoltam akkor is lenniük kéne még itt valakiknek. Mondjuk, lehet nem tudtak eljönni, vagy Madie nem szólt nekik. A Fellegzuhatagban viszont biztos tartottak már megemlékezés féleséget.
Egy furcsa érzés lappangott bennem végig, olyan volt mintha jártam volna már itt. A tájat bámultam mikor vége lett a temetésnek. Mindent alaposan megfigyeltem, hogy rájöjjek mi ismerős, de semmi.
- Cathy! – kezdett legyezni a szemem előtt Jack. Arckifejezéséből ítélve úgy gondoltam nem most szólított elsőnek, eléggé elbambultam. – Indulunk.
Bólintottam, de ugyanúgy álltam és néztem a környéket. Egy kép villant fel a szemem előtt. Tynisha, a tó felett lebegve. Különbözik az a hely ettől, mégis feltűnnek most már a hasonlóságok, azok, amik a hosszú évszázadok során változatlanok maradtak. Lesokkolva meredtem magam elé, közben megrohamoztak Aleida érzései.
- Madie – szólaltam meg nagy nehezen, a nőre pillantva. – Mi ez a hely?
Meglepetten nézett vissza rám, de egy pillanatra, mintha más is átsuhant volna az arcán, viszont annyira a hely és Aleida foglalt le, hogy még abban se voltam biztos, nem e csak képzeltem, nem hogy megállapítsam mit jelenthetett.
- Mire gondolsz?
- Nem is tudom – mondtam, mert ötletem se volt, hogyan kérdezzem. – Miért pont itt akartad eltemetni Laynet?
- Régen találtam erre a helyre és valami fura érzés öntött el. Azóta is gyakran járok ide, ha nyugalomra van szükségem. Olyan ez nekem, mint az embereknek a templom, egy szent hely. Így úgy gondoltam, ez a legmegfelelőbb hely, ahol békére lelhet. – Egy pillanatra elhallgatott és a sírra nézett, de aztán eltűnt a gyász az arcáról. Van egyáltalán olyan vámpír, aki hosszabb ideig kimutatja, mit érez, és nem rejti mindig egy megszokott álarc mögé? – Te is érzel valamit?
- Igen, azt hiszem – válaszoltam pár másodperccel később. Ha úgy nézzük ez nem is volt teljesen hazugság.
Milyen különös. A többiek miért nem éreznek semmit, ha Madie igen? És ő is miért? Talán járt volna itt Aleidával csak nem emlékszik rá? Nem, Aleida sose hozott volna ide egy vámpírt. De akkor mi az oka? Nem tudtam rájönni.
- Mehetünk? – kérdezte Jack.
- Persze – bólintottam rá és elindultam, hisz mindenki rám várt. Mellesleg most hiába nem kérdeztek rá, tudtam, hogy érdekelni fogja őket az előbbi különös viselkedésem.
Szótlanul ballagtam Jack mellett Madie és Aaron után. Leó és Damon meg kicsit lemaradva beszélgettek, de olyan halkan, hogy csak néha tudtam kivenni pár szót, amiket hangosabban mondtak. Ezekből azonban semmi lényegeset nem tudtam meg.
Jackre pillantottam, összpontosító arckifejezéséből egyértelmű volt, hogy a testvérek beszélgetésére figyel és többet hall, mint én, az is lehet, hogy az egészet. Plusz az volt az érzésem, Madie se csak a gyász miatt van csendben.
Bekaphatják az extra erős hallásukkal, meg Damonék is, amiért nem beszélnek hangosabban, hogy én is halljam. Gyerekes módon minél hangosabban próbáltam menni, ráléptem minden gallyra. Szemem sarkából kiszúrtam Jack ideges pillantását, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.
Húsz perces séta után értünk vissza a kocsikhoz. Hazafele Damon is hozzánk ült be és a hátsó ülésen folytatták tovább a beszélgetést a testvérek.
- Nem zárhatnánk már le? – kérdezte ingerülten Damon.
Leó megrázta a fejét és közben felvette a kocsiban hagyott mobilját.
- Eve hívott.
Már megtalálták volna? Vagy valami más baj van? Az elsőre tippeltem, de ennek ellenére szemernyi jókedvet se éreztem miatta. Szükségünk van segítségre, az meglehet, de a boszorkányokból könnyen lehet újabb probléma forrása. Ez meg egyenlő azzal, hogy elbukunk.
Leó fel is hívta, majd szinte egyből nyújtotta át nekem.
- Szia – köszöntem bele a telefonba.
- Szia, megfejtettem – majdhogynem visította a szavakat. Nekem is adhatna egy kicsit a felfokozott hangulatából, gondoltam gúnyosan. Mondjuk így legalább itt voltam én, hogy mindent alaposan átvizsgáljak, és ne bizalommal menjek az idegenekhez. – Ha velünk akartok tartani, akkor induljatok, mert nem bírok várni.
- Egy napot kibírsz, míg odaérünk, főleg a hosszú keresgélés után.
- Csak viccelek – védekezett egyből, biztosan kihallotta a hangomból a nemtetszést. – De azért tényleg siessetek!
- Oké, hol találkozzunk? – kérdeztem.
Megbeszéltük a részleteket, aztán elköszöntem.
- Kordi lerendezi a repülőutat azzal, akivel jöttünk Leóval – világosítottam fel a többieket, majd gyorsan átvitattuk az utazással kapcsolatos infókat.