Kezdetek hajnala

25. fejezet

   Elindultunk kocsival, hogy találkozzunk a többiekkel. Csak Lyle és Adam jöttek velünk a boszorkányok közül és persze Madie is.
Mindenki csendben volt, Evenek még valahogy elaludnia is sikerült. Én még nyitott szemeim ellenére is Damon megkínzott arcát láttam. A legrosszabb az volt, hogy Sztella egy szóval sem említette a férfi sorsát. Az egész videóból tisztán megragadt két rész, az egyik az a „visszakaphatjátok a kis árulótokat", ami Kordélia volt, a másik pedig „ha szeretnétek visszakapni élve... bármelyiküket!", itt se úgy mondta, mintha mindkettejüket elengedné majd. Szóval miért maradt volna csöppnyi reményem is? Damont eleve nem csak miattam és a mostani céljai miatt rabolta el, hanem a bosszúért. Mi van hát, ha már akkor elkésünk Damon megmentésével, amikor odaérünk? Így hát nem tudtam lenyugodni és a szemeimet se lehunyni.
- Minden rendben lesz – szólalt meg a kormány mögött ülő Lyle. – Még ha jóval többen lesznek, akkor is sok vámpírral érsz fel.
Nem válaszoltam neki semmit. Habár tudtam, hogy igaza van mégsem bíztam a sikerünkben. Annyi dologtól féltem, hogy elvesztem a kontrolt, vagy pánikba esek, vagy mégsem leszek elég erős, hiszen jó megvan a hatalmam, de mennyit készültem harcokra?
De legalább nagyjából készen álltam a halálra. Most végre, hacsak magamban is, de búcsút vettem teljesen a családomtól.
- Megtennél nekem egy szívességet? – kérdeztem Kristint az indulásunk előtt nem sokkal.
Megkértem, hogy hívja fel a szüleimet és beszélgessen velük egy kicsit valamiről, miközben kihangosítja a telefont.
Mivel nem hittem, hogy valaha is esélyen lesz még találkozni velük, legalább a hangjukat szerettem volna utoljára hallani.
Kristint igencsak meglepte a kérésem, de elővette a telefonját. Apát hívta fel, aztán beszélt anyával is. Arra egyáltalán nem tudtam koncentrálni, hogy miről van szó. Olyan jó volt újra hallani a hangjukat, de ugyanakkor tudva, ez lesz az utolsó alkalom... Arcomon könnyek kezdtek folyni, pedig nem akartam Kristin előtt sírni.
Miután lerakta megkértem, hogy hagyjon egyedül. Meg akart vigasztalni, de végül csak elment egy ölelés után. Magam birkózhattam meg a búcsúzással, a sorsom elfogadásával, amit biztosan láttam.
Most már visszagondolni is könnyebb volt.
- Jól vagy? – fordult hátra Eve felé Lyle, kiszakítva gondolataim közül.
Hátrapillantottam. Most kelhetett fel és végignézve arcán nem valami kellemes álomban lehetett része. Nyugtalanság és rémület látszott rajta.
- Ismét volt egy álmom, ami nagyon hasonlít pár korábbihoz, csak kis eltérés volt benne.
Hirtelen nem tudtam mire gondolhat, de Lyle se.
- Neked ezt még nem mondtam – nézett a férfira, majd rám pillantott, arca aggodalmas volt. – Bocsánat, kell pár másodperc, hogy összeszedjem magam és el tudjam mesélni.
Az ásványvízért nyúlt és inni kezdett, míg én az agyamat erőltettem, hogy kitaláljam miről van szó, amitől így kiborul, de mintha szivacs lett volna csak a fejemben.
- Cathyt láttam, amint valami ismeretlen nyelven kántál a Fellegzuhatagban. Körülötte mindenhol halottak, vér és harcolók. – Végigfutott a hátamon a hideg, már emlékeztem, hogy említette korábbi hasonló álmait, de annyira nem láttam értelmét, el is felejtettem. – Közben apró fekete valamik hullnak, mint az eső. Sajnos nem tudtam jól megnézni mik azok, mert este volt és nem látszódtak a sötétben, meg a felfordulásban. – Pár másodpercre elhallgatott és lehajtotta a fejét. – A vége olyan, mint eddig is. Cathy körül tombolnak az elemek, majd összeesik és egy fekete szárny elfed mindent.
Arcába hulló haja miatt beletelt egy kis időbe, mire megláttam az arcán lecsorduló könnyeket. Őt jobban megrázta megint, mint engem. Én mondjuk annyit bőgtem, csoda, hogy nem száradtak még ki teljesen a szemeim.
Emellett csak az érdekelt, hogy megpróbáljam megmenteni Damont és Kordéliát, ha pedig nem sikerül, haljak meg gyorsan.
- Jól vagy? – kérdeztem kedvesen és a két ülés között hátranyúltam megfogni a kezét.
- Hogy lehetnék? Hiszen meghalsz – nézett fel és sírása megerősödött. – Nekem pedig... gőzöm si... sincs... mi... történik – hüppögte.
Nem tudtam, mivel kéne vigasztalnom, elvégre én ebbe beletörődtem. Így Lylera pillantottam segítségül, aki csendben, elgondolkozva nézte az utat.
- Pont emiatt nyugodj meg – szólaltam meg végül. – Úgy gondolod, mostanában kántálni fogok? Rengeteg időnk van még – hazudtam. Fürkészni kezdte az arcomat. Lehet azzal volt, hogy itt vagyunk a boszorkányoknál és úgyis rá fog venni. Azonban meggondolhatta magát, mert kicsit lenyugodott pár másodperccel később.
Pedig hát ezek az álmok zavarosak és egyáltalán nem kizárt, sőt szerintem biztos, hogy ez a varázsos furaság csak a boszorkánymániája miatt szerepel benne. A tollakkal és szárnnyal nem tudtam mit kezdeni, de nem is érdekeltek különösebben.
Találkozott a pillantásom Lyléval. Szemeiben hitetlenkedés és még valami csillogott, de egy pillanat alatt eltüntetett minden érzelmet az arcáról.
- Mi az? Te tudsz valamit erről?
Gyorsan elkapta rólam a tekintetét és megrázta a fejét.
- Talán, de majd utánanézek.
Talán? Vagy biztosan, csak már megint köntörfalazik előtte? Főleg az előbbi után, egyértelműen látszott rajta, hogy valami fontos volt az eszében. Már megtanultam, hogyha egy több száz éves nem tudja azonnal leplezni érzelmeit, akkor ott komoly dologról van szó. De mindegy, annyira nem érdekel ez, majd kiböki úgyis, ha akarja. Max majd faggatózok később.
Kevés maradt már csak hátra az útból. Én visszafordultam a tájhoz, míg Eve és Lyle elkezdett beszélgetni, de nem volt kedvem figyelni a boszorkánysággal kapcsolatos dolgokra, ezért kizártam a hangjukat.