I wish... [L.R.H.]

Chapter 8.

Már egy napja itt vagyunk California-ban. Rendes kísértést érzek, hogy felkeressem az otthonom. De nem tehetem. Még a végén lebuknék. A hotel ahol megszálltunk csodás. Emma és én minden nap elhaladtunk mellette, suliba menet. Sokat járt azon az agyunk, hogy vajon milyen belülről, és hogy vajon milyen vendégek szállják meg a lakosztályokat. Hát most már tudom. A hálószobánk oldalán egy hatalmas ablak van. A padlótól a plafonig ér. Csodás a kilátás a lemenő napra, és a sok pálmafára.
— Min gondolkozol ennyire? — kérdi a Szöszi, egy szál törcsibe(!).
— Oh! Csak nézelődtem...— végig vezettem tekintetem a még vizes felsőtestén. Mindha valami beakadt volna odabenn, a szemem nem volt hajlandó tovább faladni lefele, egyszerűen megállt a törcsi fölött.
— Ennyire tetszem? — kérdi Luke. Arcán kaján mosoly. Mondatába teljesen belepirultam.
— De én nem is... — próbálom mentemi a már menthetetlent, de ő közbeszól.
— Fölösleges jártatni azt a kis csini szád! Láttam! — utal arra, hogy hogyan megbámultam, majd kacsint. Én meg -ha ez lehetséges- még jobban elvörösödtem. Az a pöcs meg jót röhögött rajtam...

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Délután a koncert helyszínére látogattunk, ahol a fiúk jó nagy zűrt csaptak. Aztán következett az eredmény hirdetés. A california-i plázába tartottuk, ahova Ems és én sokat járunk. Pontosan amellé a szökőkút mellé helyeztek a fiúknak egy kis színpadot, amibe még a nyáron beleesett Ems telója. Büntiből 3 hét szobafogságot kapott, és egy gombos mobilt. De a szobafogság volt a kisebb gond. Csak átkiabált az ablakomon.
Most is láttam Emma-t. Az egyik padon ült, leghátul. Az újjait tördelte. Ezt idegességébe csinálja mindig, már túl jól ismerem. A fiúk felbattyogtak a színpadra, miközben Mike valami olyasmit nyögött, hogy annyi a hátának, a fanok pedig jót röhögtek rajta.
— Heló srácok! — köszönt Ash, a tömeg pedig tombolt.
— Kihirdetnénk, hogy ki nyerte meg az ingyen jegyet a koncertünkre. Akarjátok tudni? — folytatja Cal, a rajongók pedig méghangosabbak lesznek. Luke rám pillant. Huncut tekintete nekem is mosolyt csal az arcomra. De három hét és ennek az álomnak vége.
— A győztes pedig.... Emma Rose Hamilton! — egyböl körülnézek. Emma  ott áll, tátott szájjal.
— Nyertem? — kérdi döbbenten. Látom a szemébe az öröm könnyeit.
— Hát... Ha te vagy Emma... Akkor igen! — lóbálja a jegyet Mike. 
— Köszönjük mindenkinek, aki eljött! És ne szomorkodjatok! Mindenkinek postáztunk névre szóló aláírást! Most pedig előadunk egy számot! — csapta össze két tenyerét Luke, és már bele is kezdtek a Beside you-ba. Tudom, hogy ez Ems kedvence, ezért megkértem a fiúkat, hogy játszák ezt. Amikor vége lett a dalnak, a tömeg eloszlott. Csak Emma állt az út közepén, tátott szájjal.
      
          >•<EMMA SZEMSZÖGE>•<

El sem hiszem, hogy nyertem! Úr Isten! Ráadásul a kedvencemet játszották el! De kicsit bánt, hogy Carter nélkül kell elmennem.
— Tessék a jegyed! Gratulálok! — adta át a jegyet Arz. A fiúk mögötte álltak.
— Köszönöm...
— Mi a baj? — kérdi.
— Hát... Az a helyzet, egy kicsit bánt, hogy a legjobb barátnőm nélkül kell elmennem, pedig tudom, hogy ő is nagyon szeretett volna menni.
— Jaj e'miatt ne legyél szomorú! Fogadok, hogy ez a barátnőd is ott lesz a koncerten, csak éppen más formátumban. Nem gondolod, Ems? — kérdi. Hát én lesokkoltam. Ems? Csak Carter hív így! Az nem lehet...!
—Carter...—suttogom.
Arz felkuncog. Vagyis Carter kuncog. Vagy nem? Most összezavarodtam. Arz elsétál a fiúk pedig értetlen fejet vágva próbálják megérteni, hogy mi is van most. Pont mint én. Huha. Furi.