I wish... [L.R.H.]

Chapter 9.

Nagyon jól éreztük magunkat California-ba. A koncert nagyszerű volt. Emma jegye a backstage-be szólt, pont oda, ahol én álltam. Végig éreztem a hátamon a tekintetét. Szerintem rájött, hogy valami itt nem oké. A koncert után a fiúk after party-t tartottak, ami jó volt, de én nem szeretek bepiálni. Arzaylea viszont úgy tűnik szeret inni, mert többen is megkérdezték, hogy miért nem gurítok le egy-két whiskey-t, én meg csak valami olyasmit magyaráztam, hogy nem érzem jól magam ezért nem iszom. Végül ugyan ezzel a kifogással léptem le a buliról. A fiúkat Ashton támogatta vissza a hotelbe, Ash legnagyobb bánatára, ugyanis a kis göndör szívesen itta volna le magát a sárga földig, de a koncert előtti fogadást Ashton bukta, így ő maradt a felelőségteljes aki nem piál. Kicsit furán hangzik, hogy pont a nagy nőcsábász nem piál, de legalább-ahogy Mike mondaná-nem kell fogni a haját, miközben rókázik. És még valami. A nagy Luke Vadállat Vagyok Hemmings, valójában hasonlít egy háziállatra, mint egy kiscica. Részegen meg pláne! Haza jött, bedőlt az ágyba, és aludt másnap délig.

Most indul a gépunk vissza Sydney-be. Szerencsére a fiúk részegsége miatt, Robert beleegyezett, abba, hogy az egyik délutáni géppel menjünk vissza. Luke amennyire könnyen szállt ki az ágyból induláskor, olyan nehezen a visszaútnál. Még a felszállás előtt, láttam néhány karton táblát, amin a bandatagok nevei voltak, szivecskék, meg hasonlók. Aztán, megláttam egy táblát amin ez állt:
"köszönünk mindent Arzaylea!"
Még a könnyek is a szemembe szöktek. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ÉN változtattam meg a fandom véleményét, Arz-ról. Szörnyen jó érzés volt.
— Megkérjük kedves utasainkat, hogy kapcsolják be biztonsági öveiket! Hamarosan megkezdjük a felszállást! —  egy női hang zavarja meg gondolatmenetem. Becsatolom az övemet és tovább gondolkozom, azon, hogy mi lesz ha ennek a maradék három hétnek vége? Vajon minden ugyan olyan lesz, vagy történik valami, amire senki se számít? Még én se? És ha nem? Visszamegyek California-ba és élem tovább az életem? Miért érzem úgy, hogy a fiúk nélkül már nem lenne minden ugyan olyan tökéletes? Hogy már nem lesz elég csak olvasni róluk, és a zenéjüket hallgatni?
— Hé! Minden rendben? — kérdi Luke. Hatalmas tenyerét jobb karomra simítja.
— Persze. Csak gondolkoztam... — félénk mosolyt villantok felé, amit viszonoz is. Nyom egy gyors puszit az orromra, majd ráhajtja fejét a vállamra, és mély álomba merül. Olyan édes, ahogy szuszog... Mi lesz velem ha már nem erre az édes hangra kelek reggel...?

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

— Arz! Kelj fel! Megérkeztünk! — amikor kinyitom a szemem Lukey édes arcával talalom szembe magam. Nagyot ásítok.
— Gyors volt az út — jelentem ki.
— Nem, csak sokat aludtál — nevet. Megforgatom a szemeimet.
— Ne forgasd a szemeidet! Tudod, hogy mi jár érte!
— Komolyan Luke?! Komolyan?! Te most a Szürke ötven árnyalatából idéztél?! — röhögök fel, és eszembe jut, hogy kb két napja letagadta, hogy ő látta a filmet. Hát... Most kibukott a mocskos titka.
— A nevem nem Luke. Hanem Grey, Christian Grey! — felel csábos mosollyal az arcán. Legalább is... Próbált csábos lenni.
— Döntsd már el, hogy akkor most James Bond vagy Christian Grey! Ne keverjük a Bond style-t a Grey-vel oke?!
— Jó jó... Akkor maradok Grey. Készülj fel! Este kikötözlek! — hangja teljesen komoly volt.
— Aha persze! Sok sikert! — mondom, majd felállok a helyemről, és a kijárat felé indulok.
A reptéren hatalmas tömeg volt, aminek háromnegyede csak rajongó. Luke erősen fogta a kezem és eközben tolt maga előtt, hogy el ne vesszek. Az egy cseppet se érdekelte, hogy közbe kicsavarja a karom. Nagy nehezen kiértünk a tömegből, s beszálltunk a taxiba. Hát igen... Ami nem fog hiányozni ebből az életből, az az, hogy folyamatosan a középpontban vagyok... Vagyik inkább, vagyunk.