Lost Brother (A.F.I.) B-E-F-E-J-E-Z-E-T-T

Chapter 15.

Rekordidő alatt értünk haza. Csoda, hogy nem kapcsoltak le minket a rendőrök, olyan gyorsan hajtott Ash. Na, még csak azt kellett volna. Szinte még le se állította a motort, már pattantunk ki a kocsiból, és rohantunk be a házba. A legrosszabbra készültünk, bár nem tudtunk mi lehet a legrosszabb. Amikor beléptünk az ajtón, nem vettem észre semmi furcsát. Mike, Becca és Bev a konyhába ültek, és beszélgettek, majd amikor megláttak minket felálltak, és elindultak a nappali felé. Gondolom, ott volt az a nagy baj. Na, hát ugye mi felkészültünk a legrosszabbra. Az, amit láttunk a legrosszabbnál is rosszabb volt. A kanapén ott ült egy lány, egy kisbabával a kezében. Az, a lány volt az, akivel pár hónapja (újra) összehozták Ash-t. Az, addig nagyjából oké, hogy itt ül a nappalinkban, de a nagyon nem, hogy egy baba van a kezében. Feltehetőleg, az ő babája. Kissé pánikba estem, de ahogy elnéztem, a szobában vágni lehetett a feszültséget, szóval senki sem volt olyan, hű de vidám.

„Szia, Bryana." Ashton tudott először megszólalni.

„Szia, Ashton. És..."

„Amanda" Segítettem ki szerencsétlen lányt.

„És Amanda. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, bár valahogy más körülmények között jobb lenne." Villantott, egy szomorú mosolyt.

„Igen, az úgy jobb lett volna, de én is örülök. És, öhm. Mivel senki se mer megszólalni, ezért én megkérdezem, hogy mi célból jöttél ide?" Próbáltam minél óvatosabban rákérdezni, bár nem hiszem, hogy szépen rá lehet kérdezni arra, hogy Ash volt barátnője mit keres Sydney-be, egy kisbabával.

„Nos, igen. Huh... Hát, nem is tudom, hogy mondjam úgy, hogy ne akadjatok ki. Szóval, Ashton tudod, mielőtt végleg szakítottunk lefeküdtünk. És, ugye mondtam, hogy egy hete nem szedtem tablettát, mert minek, ha úgysincs senkim. És, öhm. Szóval, utána megbeszéltünk, hogy többet nem keressük egymást. Te, nem is kerestél. Én próbáltalak, de úgy látszik lecserélted a számodat. Szóval úgy egy hónapra rá, kiderült, hogy terhes lettem. Pánikba estem. Azt se tudtam, hogy mit csináljak. Mondjam el neked, vagy ne. Vetessem el, vagy adjam örökbe a picit. Annyi ideig őrlődtem, hogy már késő volt, nem vetethettem el. A modellügynökség nagyon kiakadt, és azt mondták, hogy ha felmerem nevelni, kirúgnak, beperelnek, és börtönbe küldenek. Nem tudom miért, hiszen, azon kívül, hogy terhes lettem semmit se ártottam nekik. Ki akartam lépni, de nem engedték. Aztán..." Eddig bírta. Keserves zokogásba tört ki. Nem is tudom miért, de rögtön odarohantam, és átöleltem. Miután megnyugodott, egy hálás mosoly kíséretében, vett egy mély levegőt, és folytatta.

„Aztán, elmondtam a szüleimnek, azt mondták, hogy ha miután megszületik, nem szabadulok meg tőle, kitagadnak, és tönkre teszik az életem. Értitek? A saját szüleim. Aztán, megszületett Lucy. Életem, leghosszabb, legfájdalmasabb, és legszebb három óráját éltem át, teljesen egyedül. Belenéztem, a szemébe, és egyszerűen nem tudtam megtenni. Nem hagyhattam csak úgy ott a kórházba. Nem tehettem ezt vele. Eszembe jutottál." Itt félve Ashton-ra pillantott, hogy lássa a reakcióját. Ash-nek, aki mindig olyan erős volt, most folytak a könnyei. „Rájöttem, hogy velem nem lehet szép élete, hiszen, munka és család nélkül nem tudom felnevelni. Neki pedig mindenből, a legjobb kell, hogy jusson. Szóval, valahogy bátorságot merítettem, és eljöttem ide. Kérlek, Ash. Neveld fel Lucy-t. Tudom, hogy most kezdődik a turné, meg, amúgy se vágytál egy zabigyerekre, de hidd el, ha lenne más lehetőségem, akkor nem kérnélek erre. Könyörögök. Én nem tudok neki megadni semmit, de te..." Itt megállt, és rám nézett. „Ti, mindent meg tudtok neki adni. Kérlek." Most már mindenkinek könnyes volt a szeme. Bryana-val egymás vállán zokogtunk. Ő azért, mert ilyen helyzetbe került, én meg azért, mert... tulajdonképpen ez az egész miatt. Ránéztem Ash-re, akinek láttam a szemében, hogy most épp önmagát marcangolja, amiért ilyen felelőtlen volt. Igen, az volt. De, már nem tehetünk semmi ellene. Megtörtént. Nem lehet semmisé tenni. Mielőtt Ash bármit is mondhatott volna, én szólaltam meg. Lehet, nem fog neki tetszeni a válaszom, de úgy érzem, ennyivel tartozik, tartozunk Bryana-nak.

„Egyetlen feltétellel neveljük fel Lucy-t." mindenki egy emberként emelte rám a tekintetét. „Csak akkor, ha részese maradsz az életének. Ha, nem akarod, nem kell tudnia, hogy te vagy az anyja, de része kell, hogy legyél. Ennyire tartozol neki." Az arcára egyszerre ült ki aggodalom és hála.

„Ashton?" Egyszerre fordultunk a lánnyal az említett személy felé. Szerintem, az egész jövője leforgott előtte, Lucy-val, és Lucy nélkül. Végül nagy sokára megszólalt.

„Ha, nem lenne, a turné, a hírnév, és ilyenek, gondolkodás nélkül igent mondanék, hiszen én is felelőtlen voltam. Ugyanúgy, benne vagyok a dologba, mint te. De, így félek, hogy az első hónapjaiban nem tudok ott lenni vele a koncertek miatt. Kérlek, tudnál adni egy napot? Csak, hogy átgondoljam ezt az egészet. Csak egyetlen napot." Bryana-nak felcsillant a remény a szemében.

„Rendben. Adok időt. Addig kiveszek egy szobát, majd elküldöm a címet, ha előbb döntenél." Már elkezdett szedelőzködni, hogy elmegy, és nem zavar tovább, amikor én se tudom mi ütött belém, de felajánlottam neki, hogy maradjanak itt éjszakára. Így is van vagy három üres szobánk. Hálásan nézett rám, a nap folyamán, vagy századszorra. Csodálkoztam magamon, hiszen a barátom volt barátnőjéről, vagy a gyerekük anyjáról, van szó. Annyira elesettnek nézett ki, hogy megesett rajta a szívem. Segítettem becuccolni az egyik szobába, majd mikor indultam volna ki, elkapta a kezem, ezzel jelezve, hogy beszélni szeretne velem. Leültem az ágyra, és vártam, hogy megszólaljon.

„Nagyon köszönöm, hogy ilyen kedves vagy, azok ellenére, hogy... nos, befogtatok, vagy valami ilyesmi."

„Ugyan, semmiség. De, úgy érzem, nem csak ennyit akartál mondani."

„Nem. Szóval... szeretném, ha tudnád, hogy ezzel nem Ashton-t szeretném vissza kapni. Egyáltalán nem az a célom, hogy elvegyem tőled. Én, csak a lányomnak szeretnék egy boldog életet."

„Héé... Nem feltételeztem ilyet rólad. Nyugi. És, ha elkezdenek pletykálni, de higgy nekik, soha nem fogom ezt gondolni. És, komolyan gondoltam, hogy legyél részese az életének. Megérdemli, és te is. Tudnod kell róla mindent, ott kell lenned a nagy pillanataiban."

„Tudom, de olyan nehéz. Te, sokkal jobb anyja leszel, mint én valaha is lennék. Kérlek, csak szeresd, úgy minta a sajátod lenne."

„Úgy fogom. Hogy, nem lehetne szeretni egy ilyen kis angyalt?" Mindketten ránéztünk az ágy elejében fekvő kislányra, aki mintha érezné, hogy róla van szó, elkezdett ébredezni. Először, csak csendben nyitogatta a szemeit, majd nyöszörgött, végül keserves sírásba tört ki. Bryana, felém fordult, ezzel jelezve, hogy itt az én időm, és én nyugtassam meg. Fél óra alatt sikerült, úgy ahogy megnyugtatnom, majd miután megetettem, a tápszerrel, amit időközben valamelyik srác felhozott, boldogan és elégettem mosolygott rám. Tisztára Ashton volt. talán a nagy barna szemeit örökölte Bryana-tól.

Az este további részében mi, lányok a gardróbba, magunkat csinosítgatva beszélgettünk. Jó volt Bry-t mosolygósnak, és boldognak látni. Nem volt kínos, az, hogy ő tulajdonképpen, egy riválisom. Vagyis szerintünk nem, de biztos a média és a rajongók szerint igen. Szóval, amíg mi szépültünk, a srácok vigyáztak Lucy-ra. Néha, lesettenkedtünk, hogy megnézzük, mit művelnek, szegény kislánnyal, de átlagban, nagyon jól elvoltak, és szinte mindig Lucy boldog kacarászását hallottuk. Bár, amikor a pelenkával bajlódtak, jókat nevettünk, aztán amikor segítség kérően ránk néztek, vállat vontunk, és visszavonultunk a szobába.

Végül, Ashton, még este választ adott Bry kérdésére, így hát most van egy kislányunk. Viszont, tényleg részt fog venni Bryana is az életében. Megegyeztünk, hogy ha nagyobb lesz, elmondjuk neki, hogy ki a szülőanyja, mert ez így a tisztességes.

Este, boldogan és kifáradva feküdtünk le aludni, nem törődve a holnappal, amikor a srácoknak szembe kell nézniük a menedzserrel, a sajtóval és a rajongókkal.