Lost Brother (A.F.I.) B-E-F-E-J-E-Z-E-T-T

Chapter 25.

[„Te vagy életem szerelme, a lányom anyja, és a születendő gyermekem anyukája. Nagyon szeretlek. Mond csak, hozzám jössz feleségül?"

„Mi a szar."]

Csak ez kattogott a fejemben. Ashton megkérte a kezem. Oké, persze gondolhattam rá, hiszen van egy lányunk, és lassan testvére is lesz, de akkor se számítottam rá. Főleg nem arra, hogy a kedvenc városomban kér meg, és ráadásul több tízezer ember előtt. Egyszerűen lesokkoltam. Ha lenéztem, Ash nézett rám kérdően, ha magam mögé néztem a barátaim néztek rám, és közben csak azt hallottam, hogy a stadionban mindenki azt hajtogatja, hogy 'mondj igent'. Természetesen igen akartam mondani, de még levegőt is elfelejtettem venni, nem hogy megszólaljak. Már csak azt észleltem, hogy Ash nagyon beszél hozzám. Csak a mondata végét sikerült elkapnom.

„...Ha nem akarsz hozzám jönni, akkor kérlek, szépen mond azt, ne legyen az, hogy itt bámulunk egymásra." Nagy levegőt vettem, és próbáltam megszólalni

„Ash, nem erről van szó. Persze, hogy hozzád akarok menni, csak lesokkolódtam."

„Akkor ez egy igent jelent?"

„Igen. Persze, igen. Úristen." Ash megkönnyebbülten, óriási vigyorral az arcát húzta fel az ujjamra a csodaszép gyűrűt. Amint felkerült az ujjamra a gyémánt, Ashton nyakába ugrottam, és csak sírni tudtam. Persze örömömben. Annyira boldog voltam. Azok után, amiket átéltünk, Lucy, Meredith, hogy szakítottunk, aztán kibékültünk, a baba. Kellett ez, hogy egy teljes család legyünk, azzal, hogy összeházasodunk.

Eltelt újabb két hónap. Már az ötödik hónapban vagyok, és annyira élvezem a terhességem. Eddig. Persze, az esélyes, hogy a többieket az őrületbe kergetem, de tudják, hogy ez csak átmeneti dolog és 'majd elmúlik'.

Most Los Angeles-en vagyunk, mert itt van a srácok stúdiója, úgyhogy ha úgy nézzük, most itt lakunk. Meg ugyan nem nagyon beszéltünk erről, de szerintem itt is telepedünk le. Így nekik is jobb lesz, mert nem lesznek sokat távol, amikor stúdióznak, meg nekünk is, mert nem kell ingázgatnunk. Persze, amilyen sűrűn lehet, hazalátogatunk, mert azért az ottani ház is megmarad, csak azért itt jobb.

Holnap lesz Ash szülinapja, és úgy gondoltam, hogy ez a megfelelő idő arra, hogy megtudjuk a baba nemét. A lányok kísérnek az orvoshoz, mert Ashton nem tud róla, hogy egyáltalán időpontom van. Az egész meglepi lesz. Nagyon izgatott vagyok, hogy fiúnk lesz vagy lányunk. Jó, persze teljesen mindegy, mert ugyanúgy szeretem, de azért már ideje lenne elkezdeni a névválasztást. Bár nekem már kb. 15 éves korom óta van egy listám, hogy hogy fogják hívni a gyerekeimet, de azért hagyom, hogy Ash is dönthessen.

„Na, Manda? Készen állsz?" Itt állunk a rendelő előtt a lányokkal. A gyomrom totális görcsben, pedig nincs is miért izgulnom, hiszen csak megtudjuk a gyerekem nemét. Semmi extra.

„Aha, mehetünk. Ti mire fogadtatok?" A kérdésemre, mind a hárman oda kapták a fejüket.

„Izé... te tudsz a fogadásról?"

„Aha. Szóval? Faith?"

„Öhm. Lány."

„Lány."

„Same." Miután mind a hárman ugyanazt válaszolták, elkezdtem ördögien vigyorogni. Jó, igazából Ash szerint én nem tudok úgy, de próbálkozni szabad.

„Most miért vigyorogsz?"

„Ááá... semmi, csak lesz egy csomó pénzem."

„Mert?"

„Mert fiú lesz. Biztos vagyok benne, és mivel csak Ash meg én fogadtunk a fiúra, így ti szépen perkáltok nekünk."

A rendelőben szerencsére nem voltak sokan, csak egy 18-19 év körüli lány ült ott szomorúan, de amint megpillantott minket felcsillant a szeme. Felismert. Nem mert oda jönni hozzánk. Ezt abból láttam, hogy fél percenként vágyó tekintettel ránk nézett, majd elfordult, és újra szomorú lett. Kíváncsi voltam, hogy mi történt, ezért fogtam magam, és odamentem hozzá.

„Szia. Bocsi, nem akarok zavarni, meg ilyenek, de nem tudtam nem észrevenni, hogy szomorú vagy. Mi történt?"

„Hát. Tudod, volt ez a srác, azt mondta, hogy szeret, aztán kiderült, hogy megcsalt. Szakítottam vele, aztán bocsánatot kért, és megígérte, hogy többet nem csinál ilyet. Én hülye megbocsátottam neki, aztán megint megcsalt, és ekkor derült ki, hogy terhes vagyok. Érted? 18 évesen. A szüleim azon nyomban, amikor megtudták, kidobtak otthonról..."

„Oh, szegényem. És most hol laksz?"

„Owen-nél, a legjobb barátomnál. Tudod mi a vicces? Ő már a kapcsolat elején megmondta, hogy ez lesz belőle, én meg nem hittem neki, erre tessék." Mutatott le a hasára.

„De legalább ő veled van, és támogat."

„Persze, mert szeret. Mármint szerelemmel, és olyan rossz, hogy én is próbálom, de egyelőre nem tudok túljutni Tom-on. Owen azt mondta, hogy ő vár rám, de én úgy érzem, hogy annyi időt úgy se fog, és lelép majd. Az oké, hogy egy nap negyvenszer hív randira, de egy idő után ezt biztos megszűnik, és felszed valami libát, minket meg ott hagy a babával."

„Figyelj, ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, akkor én azt mondom, hogy adj egy esélyt neki. Mond meg neki, hogy elmész vele egy randira, csakhogy kipróbáljátok, hogy működik-e nálatok. Attól meg ne félj, hogy ott hagy, mert szeret. Nem fogja megtenni."

„Köszönöm. És adok neki esélyt. Annyira rendes vagy, nagyon köszönöm." Megrántottam a vállam, aztán magamhoz húztam, egy nagy ölelésre. „Tudod, úgy jöttem ide, hogy elvetetem a kicsit, de valahogy ahogy itt ültem éreztem, hogy kötődök hozzá, és azok után, amiket mondtál, tudnám, hogy Owen is csalódott lenne, mert biztos vagyok benne, hogy sajátjaként nevelné fel. Köszönöm."

„Én csak, elmondtam, amit én is megtapasztaltam. Tudod, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, azt hittem, hogy Ash el fog hagyni, mert neki fontosabb a karrierje. Mindennap legalább tízszer megkérdeztem, hogy biztos akarja-e, és mindennap tízszer elmondta, hogy ennél boldogabb nem is lehetne, de én akkor se hittem neki. Aztán szép lassan rájöttem, hogy teljesen feleslegesen jártatom a számat, mert ha tényleg nem akarna családot, akkor már milliószor elhagyhatott volna minket Lucy-val, de nem tette. Szóval, ne add fel, a kicsi se fogja, és tudom, hogy Owen se."

„Annabell Gomez." Az asszisztens szakította meg a beszélgetésünk.

„Én vagyok. Amanda, nagyon köszönöm, rengeteget segítettél."

„Szívesen, és figyelj, írj rám. Szeretném tudni, hogy mi van veletek."

„Oké, köszönöm."

„Amanda Clifford?"

„Itt vagyok." Már álltam fel, amikor hátra néztem a lányokra. „Bejöttök velem?" Már álltak is fel. Bent az orvos mutatta, hogy feküdjek fel az asztalra.

„Mr. Irwin nem jött el?" Mosolygott rám a doki.

„Nem, holnap lesz a szülinapja, és gondoltam meglepem."

„Jó ajándék lesz, az biztos. Remélhetőleg, meg is mutatja magát a baba." Már épp kente volna rám azt a trutyit, amikor Bev az orvos elé ugrott. Tanulság, soha ne menjek orvoshoz Beverly-vel, soha.

„Kenhetem én rá, ezt az izét?" Az orvos csak a szemét forgatva adta át bolond barátnőmnek a tubust, majd miután felkente, végre elkezdhettük nézni a legkisebb Irwin-t.

„...És, ott van a kis lába. Látja?" Látni ugyan nem láttam semmit, mert annyira sírtam attól, hogy láthatom a kisbabám, de azért bólogattam neki. „És, akkor most megtudjuk, hogy milyen nemű a baba. Szóval, Amanda. Gratulálok a..."