Egy "átlagos" lány

Féltékenység (12)

-Domi, mi a baj? -kérdeztem, vagyis inkább próbálkoztam, mert ő csak egyre inkább sírt. -Mondd el kérlek...tudom, hogy nagy a baj, látom rajtad, de én tudom, hiszek benne, hogy el tudod mondani...elég erős vagy ahhoz...
-Megh....halt. -újabb sírásban tört ki.
-Ki halt meg? -még mindig öleltük egymást...nem akart elengedni...egyszerűen már csak én voltam neki a remény...az ölelésem erőt adott neki, és elmondta.
-A-apa... -már zokogott.Nem akartam elengedni.SOHA!
-Haza megyek veled, vagy gyere át, inkább vígasztaljuk meg anyukádat is, jó?
-Hüpp....jh..jhó, dhe, vhárj, nek-neked ma nhincs tha-tanítás?
-Amúgy még fel lennék mentve, szóval ma én itt sem lennék..csak nem akartam, hogy valaki is azt higgye, hogy lógok a suliból, de viszont bulikba járok...na, gyere, menjünk.
-Ne-nem... -megdöbbentem.
-Miért nem?
-Nem eng-gedlek ehl.
-De így nem is tudunk haza menni.
-Igazad va-van. -ilyenkor elnevette magát én pedig megkönnyebbülve felnevettem.
A suliból még megöleltem a barátnőimet és tisztásztam velük és Kornéllal azt a "Martin anyus" ügyet.
Domi még mindig sírt, de már kezdtem felvidítani.Mi ugyanis nem tudunk úgy beszélgetni, hogy ne nevessük el magunkat.Nem akartam megkérsezni, miben halt meg az apukája, mert mire elkezdené elmondani, megint sírna.
-Megjöttünk. -mondta.
Belépve erős Domi illatott éreztem, ami finom illatú volt.Hát persze, mert az ő házukban vagyok.Meghallottam egy anyukát nagyon hangosan sírni.Domi anyukája volt az.
-Anya, szia, gondolom nem haragszol, hogy nem mentem suliba, mert, tudod, eléggé szomorú vagyok, és...Mary megnyugtatott és meg tud mosolyogtatni...talán téged is. -közvetített Domi.
-Ó, Mary, de régen láttalak, szia! -ő tudott úgy beszélni, hogy nem sír közben, mert gondolom Domi anyukája erősebb volt, mint Domi.Lelkileg.Biztos átélt már nagy fájdalmakat, és megtanulta ezeket kezelni viszonylag higgadtan.A férje elvesztését nem tudta nyugodtan kezelni, amit megértek, mert ha majd én is nagy leszek, és öreg koromban elvesztem a férjem, vagy ő veszt el engem, azt nem tudom majd én se, se ő se feldolgozni.De Domi anyukája még fiatal!40 éves, az még fiatalnak számít.Most itt maradt Domival.Domi még nem kereshet pénzt, tehát Domi anyukájának kell fenntartania mindent.A házat, a rezsit, a gázszámlát, a ruhákat neki kell fizetni, mindent neki kell takarítani (Domi segít majd neki gondolom, de ő jóval többet fog dolgozni nála), szóval mindent, amit az ember egy ilyen szituációban el tud képzelni.
-Szia, Andi! -köszöntem a széken ülő síró anyukának.
-Hogy vagy?
-Hát, jól, köszönöm, bár ez most váratlanul jött...
-Tudom, nekem is..
-Megkérdezhetem, hogy miben halt meg?
-Azt mondta, elmegy egyet inni a haverokkal, és azóta nem jött vissza.Felhívtam a rendőrséget, akik azonnal a nyomába eredtek, és elmondták nekem, hogy a férjem rákos volt, és meghalt.De nekem erről nem szólt, hogy rákos!Még meg is lehetett volna gyógyítani!Én hülye, miért nem voltam ott nála az orvosnál soha....
-Ne magad hibáztasd!Ez nem a te hibád!A betegsége nem miattad volt!
-Te...pszichológus vagy? -kédezte megdöbbenten.
-Nem, de szeretnék az lenni.
-Értelek, gondolom nem mész suliba, menj haza nyugodtan, mi elleszünk nyugodtan.
-Okés, jobbulást és részvétem, nagyon sajnálom.Sziasztok!
-Hé, Mary. -fogta meg a karomat. Domi.
-Igen?
-Köszönöm.Mindent.
-Ez a dolgom, mert a barántőd vagyok.Puszi, sziasztok.
Ki léptem a kapujukon és bementem a suliba.Igaz, már egy fél órája elkezdőtött a tanítás, de most ez nem érdekelt, mert beléptem az osztályterembe.Ott Richard bácsit pillantottam meg, miközben történelmet tanít.
-Jó napot, elnézést a késésért, de haza kellett kísérnem Domit.
-Értelek, kislány, de tudod neked itt kelett volna lenned pontosan 8:00-kor.
-Én amúgy ma nem is jöttem volna suliba.
-Akkor mit keresel itt?Húzás kifelé!
-Nem. -jelentettem ki.
-Mi??
-Nem.
-Akkor húzz le az igazgatóiba!Most!