Egy "átlagos" lány

Féltékenység (20)

-Menj el. -csaptam rá az ajtót, de Ő nem engedte, mert visszatolta.Pechemre Ő volt az erősebb.És igen, Ő.Ákos.

-Figyelj, most nem fogom hagyni, hogy ne hallgass meg. -közölte velem.

-Hát pedig nem fog menni. -ellenkeztem.

-Ó, dehogyisnem. -egyre közelebb jött hozzám, én pedig egyre jobban kezdtem kínosan érezni magam.Meg akart csókolni.Nyílván.

-Azt hiszed, hogy csak úgy hagyom, hogy nyomban, itt, lesmárolj?Minek nézel te engem!?Tudod, én nem vagyok az a pláza cica, akihez ha rögtön közeledni mer egy helyes fiú, a nyakába ugrik!Hah! -háborodtam fel.Jogosan.

-Szóval helyesnek tartasz? -vigyorgott gonoszul.

-Ezt most lépjük át.Szóval, hogy tudd, most mi a helyzet, elmondom neked!Már elfelejtettelek téged! -még mindig csak mosolygott, ezért be kellett vetnem a titkos fegyvert. -Ja, és ha eddig nem tudtad volna, van BARÁTOM is! -nyomtam meg a barátom szót.A mosoly azonnal lefagyott szájáról, és csak döbbenten nézett rám, mintha egy bomba lennék, ami mindjárt felrobban. -Na mi van, nem tudsz megszólalni? -kölcsön kenyér vissza jár.Most én mosolyogtam.

-Nem....tudom, hogy...... -itt elakadt.Ezt a beszélgetést úgy terveztem, hogy majd én vigyorgok és nevetek rajta, milyen szerencsétlen, aztán kínosan elballag.Na, hát nem ez lett.Nagyon nem.Ákos elkezdett zokogni, amitől nem hogy ő is, de én is megijedtem. Lehet, hogy a lányok többet sírnak, de a fiúk könnye sokkal őszintébb és fájdalmasabb.Elszaladt tőlem...utánanéztem.Csak rohant és rohant, amerre tudott.Akkora lelkiismeret furdalás és bűntudat tört rám, mint amilyet még sosem éreztem.Szinte a szívembe hasított egy fájdalom, ami nem múlt el. Hazudtam neki....én nem szoktam az embereknek hazudni, soha.Nem szoktam senkit se megbántani, ugyanúgy ennyire leégetni valakit.Eddig csak egyszer volt lelkiismeret furdalásom, amikor anya nem vett nekem fagyit, én pedig elkezdtem a földön hisztizni.Azon a napon csak sírtam.És az még csak egy kisebb lelkiismeret furdalás volt.De most "végre" megtapasztalhattam azt, milyen is ez valójában.Bevallom, nagyon rossz.Végre kezdem élni az életem, és elszúrom!És pedig ez nem is az Ő hibája volt, hanem az enyém!Pedig lehet, hogy valami fontosat akart VOLNA mondani nekem.Sírva felrohantam a szobámba, ahol is észrevettem valami zenét.A telefonom csörgött.Nagyon nem akartam felvenni, de végül mégis megtettem, mert az egyik nagyon jó barátnőm volt az.

Mary: -(szipp)Szhia, Orshi....

Orsi: -Mary!?Mi történt?

Mary: -Ák...ide..én...hazud..és....sírt..és.....eltoltam.....magamthól... -nem tudtam mit tenni, már lassan dadogtam.Annyi információt akartam egyszerre elmondani, hogy nem tudtam.

Orsi: -Hogy mi?Ebből egy szót sem értek.Odamegyek hozzád.

Mary: -Nhem...nhem kell...majd ho-holnap megbeszhéljük, szia.

Orsi: -Rendben, nem megyek át, de azért holnap mondd el.És hé, kitartás.Szia. -és lerakta.

Miközben ajtót nyitottam Ákosnak, nem is vettem észre, hogy Darling bejött.Leült a szobámban a szőnyegemre, mintha azt várná, mondjam el, mi történt.Fogalmam sincs miért, talán ez egy jel volt, de mindent elmondtam neki.Egy kutyának.Khm..érdekes ember vagyok. Másnap kisírt szemekkel ébredtem fel.Amikor belenéztem a tükörbe, egy rémet láttam.Méghozzá magamat.Annyira sokat sírtam az este és éjszaka folyamán, hogy eléggé csúnyán nézett ki az arcom.

-Anyaaaaaa!!!! -ordítottam a még alvó egyetlen embernek a házban, aki segíthet megmenteni arcom normális állapotát.

-Mi az? -nézett be a fürdőszobába. -Jézusom, te sírtál?

-Nem is keveset...

-De...de miért nem szóltál?

-Mert...mert láttam, olyan boldogok vagytok apával, ritkán van egymásra időtök, úgyhogy nem akartalak titeket megzavarni...

-De kicsim, ez hülyeség...megvigasztaltunk volna téged, és együtt nevethettünk volna.

-Számomra most a nevetés kilométerekre van..vagyis inkább mérföldekre.

-Mi történt?

-Majd később elmondom, jó? -nem akartam megint zokogásban kitörni, ezért inkább nem mondtam el neki.Még.

-Okés, na csinálok valamit az arcoddal.

a végeredmény eléggé szép lett.Nem néztem ki úgy, mint akinek az arcát befestették volna pirosra, és a szemem körüli karikák is eltűntek, hála a sminktechnikának. Beértem a suliba.Az osztályteremben a csajok beszélgettek, a fiúk pedig természetesen hülyültek.Ez minden iskolában így van reggelente.Az első óra töri volt, úgyhogy elővettem a telefonomat, hátha azzal elleszek egy darabig.

-Gyerekek, álljatok fel, kérlek szépen! -az én padtársam Benji, így csak néha unatkozom az órákon, a telefon csak vészhelyzetre van. -Benjamin, ez rád is vonatkozik, kisfiam!

-Nem vagyok a kisfia, tanárnő, vagyis, ha jobban szeretné, akkor anyunak szólítom.

-Igazgatóhoz!Most! -üvöltött rá a töri tanárnő.Ő mindig is nagyon szigorú volt, és még jobban utálta Benjit.

-Már megint egyedül hagysz. -mondtam Benjinek.

-Bocsi csajszi, de amit anyu mondd, azt meg kell tennem. -ezen mind a ketten jót nevettünk. Benji vagy már öt perce elment.Nyitódott az ajtó, és mindenki azt hitte, Benji lesz az.Ákos sétált be az ajtón kisírt szemekkel (amúgy most én is úgy néznék ki, mint ő, ha nem lenne rajtam 100 réteg alapozó.

-Elnézést, visszajöhetek? -meredt a tanárnőre.

A tanárnő összehúzta a szemöldökét.Senki se várt jó válaszra.Mint ahogy én se.