Egy "átlagos" lány

Féltékenység (18)

 

"Jézusom, én mi keresek itt, hol vagyok?Miért?Miért nekem kell ezt átélnem?Miért nekem kell szenvednem, amikor a földön még csomó (mostmár) 15 éves lány van!Pont engem választott ki a sors, hogy itt legyek, mostmár ezredik alkalommal, egy sötét, poros szobában.Persze, hogy sírtam.Ki ne sírna ilyenkor?Az ember az összetörtség szélén áll, mert; LEHET, HOGY SENKIT NEM LÁTHAT TÖBBÉ!És ez eléggé ki tudja hozni mindenkiből a fájdalmat." -gondoltam magamban, amikor hirtelen nyílt az ajtó.Egy 5 éves kislány lépett be rajta, teljesen egyedül.Nem félt a sötéttől, hogy ki van itt bent, nem félt semmitől.Egyszerűen csak besétált az ajtón, és ezt mondta:

-Tudom, hogy az élet nagyon sokszor csalódást okoz.De ez a jó.Ha sok csalódáson mész keresztül, egyre inkább erősebb leszel.Végül a sors mindig megírja a kis könyvébe, hogy valami nagyon jó is történjen veled.Gyere, kiszabadítalak. -lesokkolva ültem ott.A kezem meg volt kötve, ezért mondta, hogy kiszabadít. -Ne félj, én nem csinálok veled semmi rosszat. -mosolygott kedvesen, miközben elkezdte megszabadítani az összecsomózott kötelet a kezemről. -Mondd, hogy hívnak?

-M..Mary.Marynek hívnak.És téged? -kezdtem úgy beszélni vele, mint az ovisok: szia!Szia!Hogy hívnak?Mary.És téged?Lara.Leszünk legeslegjobb barátnők?Persze!Csak ez a szituáció teljesen más volt.Én nem voltam boldog, sem ovis, és nem az óvodában játszottam.Csak egy "kevés" különbség van.

-Lara vagyok.Leszünk barátnők? -az arca megtelt kíváncsisággal, és némi izgulással.Gondolom, izgult, hogy mit fogok mondani.

-Természetesen. -erőltettem egy kicsi, de mégis őszinte mosolyt a számra. -Hogyhogy nem a barátaiddal játszol? -kérdeztem tőle, mert eléggé szokatlan volt ilyenkor a kislány, semmi szülővel, nagyszülőkkel, vagy egyebekkel.

-Mert....-hajtotta le a fejét. -....mert nincsenek. -szemei könnyel teltek meg, amit vissza tudott folytani.Sok mindenen mehetett már keresztül, mert általában egy öt éves, még azért is képes bőgni, mert nem kapott meg valamit.

-Hogyhogy nincsenek?Egyáltalán hol vannak a szüleid? -a sírást átváltotta a döbbenet az arcomon.

-A szüleim abban a panellakásban laknak, ahonnan az előbb jöttél ki. -tehát látott. -Barátaim azért nincsenek, mert még nem is találkoztam korombelivel..te vagy a legfiatalabb eddig.

-Nyugalom, ha kéred, itt leszek melletted.Köszi, hogy megszabadítottál a kötéltől.Na gyere, menjünk.

Kézen fogva el kezdtünk sétálni a folyosón.Ő vezetett, mert én nekem fogalmam sem volt arról, hogy hova hoztak, így hát, rajta volt a sor, hogy kivezessen ebből a kis épületből.Végre kiértünk a friss levegőre.Nagyot szippantottam.Igaz, nem voltam annyira sokat bent, de azért nekem mégis sok volt.A "házunk" felé mentünk.Tudtam, hogy ott lesz Ákos, a szobájában, de nekem valahogy innen el kell tűnnöm!De most azonnal!Felértünk a Larával az emeletre, ahol neki jobbra, nekem viszont balra ágazott az út.

-Itt nekem be kell fordulnom.Majd még találkozunk.Szia, Lara. -mondtam kedvesen.

-Szia, legjobb barátom.

Itt automatikusan elmosolyodtam.Az, hogy egy ilyen fiatal lánynak ekkora szíve legyen, az ritka.Amióta megjelentek a modern számítógépek, mobilok, tabletek, amióta már mindenki nike-és vagy adidas-os cuccokban jár, azóta az öt évesek is ezt akarják.Menő telefont, mert a barátjuknak is az van.Pedig nem is nagyon tudják, mi is az a telefon.                                                                                                           Halkan próbáltam bemenni az ajtón, összepakolni, és valahogy hazamenni.De túl sok minden állított meg.Ákos a tévét nézte, de azonnal felkapta a fejét, mire bejöttem.Egyrészt azért, mert nagyon sok zár van az ajtónkon, és nincs olyan ember, aki hang nélkül ki tudná nyitni ezt az ajtót.Másrészt pedig látta, hogy feljövök, és próbálta volna megint folytatni az 1000 bocsánatkérés/perc beszédét, de...