Egy Perc Boldogság [BEFEJEZETT]

Harmadik rész ~ Szabadság

Fáj. Nagyon fáj mindenem. Miért tette ezt az a köpenyes férfi? Ha megmentett, akkor miért kellett ezt tennie?
Kinyitottam könnyes szemeimet és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy még mindig abban a tárolóban voltam... csak már egyedül.
A benzin szaga már nem olyan erős és kezd felszáradni a talajról. Talán csak véletlen lett volna? Ah...nem ez a legfontosabb most. Valahogy ki kell innen jutnom. De hogyan?
- Foglyocskaa? Fent vagy már? - hallottam valaki hangját és lassan közeledni kezdett az ajtó felé.
Gyorsan visszafeküdtem a földre és úgy tettem, mintha aludtam volna. Nem volt kedvem semmiféle játékhoz.

A pasas benyitott és a hátam mögé lépett.
Leguggolt és maga felé fordított. A szememet csukva tartottam és úgy tettem mint aki tényleg alszik. Rettenetesen féltem... de muszáj volt.
- A szívdobbanásaid elárulják, hogy fent vagy. Úgy ver a pici kis mellkasodban, minha ki akarna jönni onnan... egyenesen a tenyerembe. - mondta és érezhető volt a mosolya a hangjából.
- Szóval még mindig ellenállsz? Sokáig úgysem fog menni.
Nem! Hana, ne nyisd ki a szemed!
- Tudod... talán hetünk közül én vagyok a legtürelmesebb... de talán a legkegyetlenebb is. Miért nem adod fel és veted alá magad nekem? Jól járnál, fogoly. Jobban, mint a Legfőbbel.
Muszáj tennem valamit. Kinyitottam a szemem és egy tűzvörös hajú fiúval találtam szembe magam. Felsőjébe egy nagy V betű volt hímezve és elég érdekesen volt öltözve.
- Ah, hát fel is adod? Ennél többet vártam volna a nagy Merionok leszármazottjától.
Ez meg mi a francról beszél? Tennem kell valamit...
Magam mellé néztem és láttam a benzines kannát. Még van benne egy kevés. Ki kell használnom.
- Ígérem nagyon gyengéd leszek veled. - míg ezeket a szavakat mondta a kezem lassan a kanna után nyúlt és mikor megfogtam egyből az előttem álló arcába öntöttem. Hatalmasat ordított én pedig kihasználva vakságát felálltam és kiszaladtam onnan.

Nem törődtem semmivel, csak futottam előre. Mikor már fényt láttam begyorsítottam és meg sem álltam míg a puha fűre nem érkeztem. Legörnyedtem és sírni kezdtem. Nem tudom, hogy a fájdalomtól vagy a megkönnyebbüléstől, de abban a pillanatban képes lettem volna meghalni is.
Mikor jobban körülnéztem csak akkor vettem észre, hogy hol is vagyok. A fű gyönyörű zöld volt... de a táj teljesen ki volt halva. Se madárcsicsergés... se zöld lombok. Csupán száraz gallyak a fatörzseken és elhalt állatok maradványai. Hátrálni kezdtem a földön mígnem valaminek nekimentem. Meg sem mertem fordulni.
Kapkodni kezdtem a levegőt, mikor az a valami megmozdult mögöttem.
Lassan megfordultam és a köpenyes férfival találtam szembe magam. Szemei vörösen izzottak és agyarai nőttek... szájából friss vér csordogált... de kié?
Ah... észre sem vettem, hogy megsebzett. Mégcsak nemis fáj... arcára önelégült mosoly húzódott, majd szóra nyitotta ajkait.
- Na futás! - mondta halkan én pedig habozás nélkül szedtem a lábaimat egymás után.