Egy Perc Boldogság [BEFEJEZETT]

Nyolcadik rész ~ Barátság

Kezdem azt hinni, hogy itt én vagyok az egyetlen, aki nem ért semmit sem. Mióta Hoseok ideadta ezt az idétlen ruhát, azóta itt ülök bent és bámulok ki a fejemből. Egyszerűen nem tudom, hogy mit kéne tennem... vagy hogy egyáltalán tegyek-e valamit. Tűrnöm kéne? Nem hiszem... a talpamra kéne állnom és egy hatalmas karót döfnöm a szívébe. Vámpíroknál nem így megy? Karó a szívbe... vagy fokhagyma a nyakba... esetleg szentelt víz?
- Szolga! Gyere... lenne feladatod! - hallottam valaki hangját a folyosóról.
Nem merek kimenni... ha kell ideszögezem magam, de nem megyek ki oda. Nem és nem.
Egy apró könnycsepp buggyant ki a szememből és hirtelen megrohamoztak az emlékek. Eddig ha sírtam, csak azért tettem, mert boldog voltam. Most pedig már számolni sem tudom hanyadik alkalommal bőgöm el magam.
- Nem hallasz?
Továbbra sem válaszoltam... inkább elbújtam a sarokban és összegörnyedtem. Befogtam a fülem és nem is próbáltam figyelni a külvilágra. Minhyuk! Gyere már!

Hirtelen fény keletkezett a szobába. Lassan kinyitottam a szemem és láttam, hogy az ajtó előtt kigyulladt valami... mintha... mintha vörös lánggal égett volna.
A láng hirtelen egy vékony csíkban megindult és felém kezdett vándorolni. Mi ez az egész? Most képzelődöm, vagy tényleg felém tart egy tűzcsík?
Gyorsan felpattantam mielőtt felém ért volna és az ajtó elé siettem. Háttal nekidőltem és ziláltam. Kezd nagyon meleg lenni a szobába.
A tűz ismét felém kezdett jönni, de most valahogy nagyobb lett, terebélyesebb. El sem hittem amit láttam... bár ami az elmúlt két hétbe történt, ez szinte semmiség.
A lángcsík hirtelen alakot kezdett ölteni. A tűzből egy emberi alak kezdett kirajzolódni, majd hirtelen szemben találtam magam azzal a zöld hajú fiúval, aki a múltkor megfenyegetett.
- Nem hallottad, hogy hívtalak... szolga? - húzta mosolyra a száját.
- Mi vagy te?
- Itt csak én kérdezek. Miért nem válaszoltál a hívásomra? A jó szolga mindig engedelmekedik a gazdájának.
- Nem vagyok szolga... - suttogtam a földet bámulva.
- Mit motyogsz?
- HOGY NEM VAGYOK SZOLGA! - kiáltottam és gyorsan megfordultam, majd kiszaladtam az ajtón egyenesen le a bejárat felé.
Ahogy szaladtam lefelé megpillantottam a komor barna hajú srácot... Hoseokot így az ellenkező irányba kezdtem el futni. De mikor felfelé szaladtam, újra ott termett. Ezt hogy csinálta?
Ejtettem az ötletet és egy ismeretlen hely felé vettem az irányt. Egy hosszú sötét folyosó... ki akartam nyitni az ajtót, mikor hirtelen előttem termett a semmiből a magas szőke hajú.
Rám mosolygott, majd meg próbált fogni, de sikeresen elkerültem a fogását.

Ismét futni kezdtem, de folyton keresztezték az utamat. Mikor újra a földszinten voltam a bejárati ajtó előtt ki akartam nyitni, de az hirtelen bevágódott előttem. Lihegve hátranéztem és a vörös hajú fiúval találtam szembe magam. Vagyis... már nem volt vörös a haja... inkább szökés barna. Fekete öltönyt viselt vékony fehér csíkokkal és hatalmas agyarait villogtatta.
- Innen nem tudsz elmenekülni. Soha. - nevetett és közben a háta mögül előjöttek a társai... kivéve Jungkookot.
- Nem tudsz kicsúszni a markuknból - mondta Yoongi.
- Mert már a miénk vagy. - fejezte be Hoseok.
- Nem vagyok senkié! Inkább legyek őrült! - kiáltottam.
- Nocsak... hát még mindig nem tanulsz? - fogta meg valaki mindkét kezemet hátulról és a hátam közepéig tolta őket.
- Engedj el! Ez fáj!
- Az egyetlen, akinek parancsolhatnak... - tolta feljebb a kezeimet - az te vagy!
Most nem sírhatok... nem!
Hirtelen eldobott és leesetem a földre. Abban a pillanatban el tudtam volna süllyedni... hét szörnyeteggel vagyok összezárva és nem tehetek ellene semmit.
- Azt hiszem éppen itt az ideje, hogy megtudd! - mosolygott le rám Junkook.
- Mit?
- Hogy ki miatt kerültél ide. Azt hiszem nem én voltam a legkegyetlenebb. Neki köszönhetsz mindent. A te kis ártatlan barátodnak... csak az a baj, hogy nem is olyan ártatlan.
Szóval... valaki beszervezett ide? De ki volt az? Ki lehet az, akit ismerek mégis elárult?
- Hé, farkaskölyök... mutasd magad! - kiabált az emeletre Jungkook.
Felnéztem és egy árnyékot láttam csak... elkezdett lefelé jönni a lépcsőn, majd a fény elkezdte felfedni minden egyes testrészét. Végre az arcát is láthattam.
- T-t-te vagy az?
Bárhonnan felismerném ezt a tekintetet. Tényleg ő az.