Egy Perc Boldogság [BEFEJEZETT]

Huszonhatodik rész ~ Búcsú

Minhyuk rám nézett és megfogta a kezem.
- Odaát van. Áment, hogy megmentsen... de még nem tért vissza...

Mi? A-akkor valóban ott volt, nem csak képzelődtem? Ne... ne... neee!
Megmondtam neki, hogy nem jöhet utánam! Most... ott van azzal a szörnyeteggel és ki tudja mi folyik ott. Vissza kell mennem érte. Vissza kell hoznom őt.
- Rak-rakjatok vissza. El kell... haahh... el kell hoznom. - mondtam olyan érthetően, ahogy csak tudtam.
- Nem mehetsz vissza. Kook tudja a varázsigét, vissza fog jönni, ne aggódj. - simított végig arcomon Minhyuk, de egy cseppet sem lettem boldog.
- Nem... nem... - sírtam el magam.
Buriji egy pohár vérrel sétált be, de attól is legszívesebben hánytam volna. Az egyetlen aki most érdekel, az lent van az Alvilágban és küzd... az ÉN APÁMMAL.
A sírás elhatalmasodott rajtam és nem akartam, de elnyomott az álom.

Motoszkálás ütötte meg a fülem és automatikusan kinyitottam a szemeimet. Egy pici reménysugár égett bennem, hogy Jungkook tért vissza, de nem. Csak Hyuk volt.
- Felébredtél? Hogy érzed magad? - kérdezte egy halvány mosollyal arcán.
- Már sokkal jobban.
- Ezt csak a vámpítmivoltodnak köszönheted.
- Tudom. De köszönök mindent. Hogy gondoskodtok rólam, és erről is. Ha Buriji nem lenne, akkor nem lennék itt. - szipogtam.
- Jaj, ne, ne sírj drágám! Tudod, hogy ránk mindig feltétel nélkül számíthatsz. - ölelt magához.
- A láda legalább itt van? - villant be az agyamba a túrám oka.
- Igen. Hanbin már gondoskodott róla. Varázsigével lezárta véglegesen a dobozt és egy tökéletes helyen rejtette el.
-El kell pusztítani. Ha bárki tudomást szerez erről az akcióról, a ládát is meg fogja találni és akkor kezdődik minden elölről.
- Tudom, de... Jungkook nélkül nem pusztíthatjuk el. - jegyezte meg halkan.
- Értem. Láthatom őt?

Minhyuk átkísért abba a szobába, ahol átkerültem arra a szörnyű helyre.
Jungkook ott feküdt a körben, teste nem mozdult... olyan, mintha halott lenne.
Odasétáltam mellé és könnyeimmel küszködve térdeltem le mellé. Kezeim sima bőrét simogatták és haját elsimítottam az arcából.
- Mióta van ott?
- 19 órája. Te másfél napot tartózkodtál ott.
- Szóval... még van esély?
- Hana, ott nem úgy megy az idő, mint itt. Ott egy perc egy óra. Az örökkévalóság fogságába esel, ha ott vagy lent. - jött mellém és hátamat kezdte simogatni.
- Tudod mit bánok?
- Mit?
- Hogy egyszer sem mondtam neki, hogy szeretem. Ő százszor elmondta, hogy szeret engem... de én önző módra egyszer sem.
- Ugyan... ne emészd magad.
- De... nem mertem kimondani, mert féltem, hogyha megteszem az az egy percnyi boldogság is eltűnik. - simogattam tovább arcát.
- Ez nem a te hibád. Hidd el... vissza fog térni. - hagyott magamra Minhyuk én pedig ottmaradtam vele.
Hibásnak éreztem magam amiatt, hogy most Kook fekszik ott helyettem. Nekem kellett volna legyőznöm azt a férget...
Ahogy néztem arcát pici sebek keletkeztek arcán. Olyan lett a teste, mint egy wodo baba. Ha a lelke megsérül a testén látszik.
Mintha a szívem ketté akarna hasadni...
Szörnyű így látni őt.
- Hana. Pihenned kéne. - hallottam Hanbin hangját magam mögül.
- Nem megy... mellette kell maradnom.
- Ha így akarod... - mondta, majd ő is magamra hagyott.
~
Már egy hét eltelt azóta, hogy Jungkook megmentett és visszahozott engem arról a borzasztó helyről.
Azóta egy nap sem telt el anélkül, hogy ne virrasztottam volna mellette, vagy hogy ne lettem volna a teste mellett.
Nem ettem és alig beszéltem valakivel... a szememet sem hunytam be egy pillanatra sem.
- Baj lesz ebből. Aludnod kell.
- Nem megy, Buriji. Tudod jól... - feküdtem Kook mellett.
- Ez már betegség. Egy hete nem mozdulsz onnan.
- Hiányzik... el sem tudod képzelni mennyire. Belepusztulok...- a sírás rámjött, de könnyek már nem jöttek... az összeset kisírtam.
- Amúgy azért jöttem, hogy...
- Mi az? - néztem az előttem álló szomorú lányra.
- Hanbin azt mondta, hogy kivihetitek a körből ... hazamehettek.
- Dehát akkor... lezárul a csatorna...
Teljesen kétségbe estem és a torkomat egy hatalmas gombóc terítette be.
- Nyugi...
- Szóval nincs már esély, hogy visszajöjjön? - Hana...
- Meghalt? Örökre ott ragadt?
Felálltam és fel-alá kezdtem járkálni a szobában.
- Nyugodj meg. Nem lesz semmi baj.
- Hogy ne lenne? Meghalt... Jungkook meghalt... - kezdtem zokogni.
Minhyuk gyorsan ott termett a szobába és magához ölelt.
- Tényleg nem jöhet már vissza? - szorítottam kabátját.
- Sajnálom... - csupán ennyit tudott mondani...

Mikor egy kicsit sikerült lenyugodnom Hyuk és Hanbin felfektették Jungkook testét egy hordozható faágyra és felhívtuk a többi Bangtan tagot, hogy segítsenek elvinni.
Mikor megérkeztek mind feketébe öltözve térdeltek a teste előtt és Hobi, Jin, V meg Rapmon nem bírták könnyek nélkül.
Egy kis idő után V-ék megfogták Kookot és hazateleportáltak közös erőből... én pedig utána elköszöntem Bintől, majd Hyuk és Bridget társaságában én is elhagytam azt a helyet, ahol az életem értelmét vesztette...

Mikor a kastélyba értünk megkérdeztem Hope-ot, hogy hol van...
Felmentem hozzá a szobájába és az ágyában feküdt...
Olyan volt, mintha aludt volna... de tudtam, hogy nem...
Leültem mellé és megfogtam a kezét.
- És mi van a te ígéreteddel? Sosem fogom neked ezt megbocsátani... amíg élek soha. - könnyeim jéghideg kezeit áztatták.
Kezemről levettem a gyűrűt és markába raktam, majd jól összeszorítottam, hogy ne essen ki élettelen kezéből.
- Szeretlek, Jeon Jungkook. - nyomtam egy csókot ajkaira, majd felálltam és meg sem álltam míg ki nem értem a kastély rideg falai közül.