Egy Perc Boldogság [BEFEJEZETT]

Huszonnyolcadik rész ~ Örökké együtt

~Hana szemszöge~

Már majdnem teljesen készen lettem a pakolással és az egész lakást dobozok terítették be.
Habár már minden kiderült, Yoo Min mégis úgy viselkedik, mintha az igazi anyám lenne. Segített a pakolásban, sokat vigasztalt és ami a legfontosabb... támogatott a döntésemben.
Szerinte is az a legjobb megoldás, ha elmegyek innen, hiszen ha megteszem már nem fogok késztetést érezni arra, hogy az életem hátralevő részét Jungkook teste mellett töltsem. Remélem ebben igaza van és ha elmegyek végleg elfelejtek mindent és végre normálisan élhetek.
Azt nem érdemlem meg, hogy boldog legyek, mert Jungkook nélkül nem lehetek az... de a normális élet talán még befelér.

Ahogy a fürdő felé vettem az irányt hallottam, hogy rezeg a telefonom. Buriji volt az...
Nem akartam felvenni, ugyanis szégyelltem magam a történek miatt. Sokat tett értem Minhyukkal együtt... de őket is el kell felejtenem. Nem maradhat semmi nyoma a régi életemnek, ami mégcsak egy kicsit is emlékeztet Jungkookra. Még a gyűrűt is levettem és szorosan vőlegényem markába raktam.
Azt kívánom, hogy ha lehetséges a lelke kerüljön egy jobb helyre... egy sokkal jobb helyre, amit megérdemel.
Gondolataimat ismét rezgő telefonom zavarta meg, de most sem akartam felvenni. Nem... nem.
Már csak arra lettem figyelmes, hogy arcomat könnyek áztatják...
Nem töröltem le őket... kivételesen hagytam, hogy csak úgy legyenek.

Beléptem a fürdőbe és utolsó dolgaimat kezdtem bepakolni a táskába. Fogkrém, testápoló, fogkefe, fésű, stb.
Még a holnapot sem várom meg... még ma hajnalban elhagyom a várost és új életet kezdek valahol Amerikában.
El sem hiszem, hogy az életem ekkora fordulatot vett. Mintha azon a napon elvágtak volna mindent és a sorsom 180 fokkal arrébb ment volna.
Minden megváltozott és teljesen mások lettek számomra az értékek.
Ha úgy vesszük csak alig két hónapja szereztem tudomást erről az egész vámpíros dologról... rengeteg dolog történt és úgy hiszem ez alatt az idő alatt több mindent bírtam ki, mint öt ember egy egész élet alatt egyszerre.

Mikor végeztem a fürdőbe kiléptem a küszöbén és újra a szobába vettem az irányt. Már sötét volt a szobában, de a villany sehol sem égett.
Szerettem a sötétet és nem is akartam, hogy a Holdon kívül bármi megvilágítaná azt a rengeteg dobozt a fájdalmas emlékekkel együtt.
Mikor leültem az ágyra egy kicsit az egyik doboz tetején valami csillogó tárgyat véltem felfedezni. Nem emlékeztem, hogy abba a dobozba valami fénylőt tettem volna, hisz az van ráírva, hogy ruhák.
Felálltam és közelebb sétáltam a dobozhoz, majd a kezembe vettem a csillogó kis tárgyat.
Ahogy megláttam mi volt az, a szívem vadul verni kezdett mellkasomban és a gyomrom egy apró görcsbe rándult.
Ez nem lehet! Dehát én Jungkook kezébe raktam ezt a gyűrűt... akkor meg?
- Azért adtad vissza, mert nem tetszett? - hallottam a hátam mögül egy kísértetiesen ismerős hangot.
Nem! Nem lehet Ő!
Megindult felém és amint szorosan a hátam mögé ért derekamnál fogva maga elé fordított egy így a szemébe tudtam nézni. Az ablakon keresztül beszűrődő holdfény tökéletesen megvilágította mindenét.
Kéken villogó gyönyörű szempár, bogárfekete haj, rózsaszín ajkak és hatalmas termete.
- Kook... - csak ennyi tudta elhagyni az számat, ugyanis nem hittem a szememnek.
A könnyek most vulkánként törtek elő a szemeimből és először nem is tudtam mit higgyek. Csak a képzeletem játszik velem, vagy tényleg visszatért?!
- Tehát ilyen könnyen feladtál? - simított végig arcomon és a könnyek az ő szemeiben is csillogtak.
- Dehogy adtalak fel... Hogy tértél vissza? - halmoztam el kérdésekkel és úgy éreztem mentem megfulladok a saját könnyeimbe.
- A hangod... a hangod miatt tértem vissza...
- Mi?
- Mikor visszaküldtelek ide apáddal hosszú ideig vívtuk a harcunkat... de végül sikerült legyőznöm. Viszont nem tudtam visszatérni - ölelt magához szorosan - de a hangod mutatta nekem az utat a kijárat felé... folyton csengtek a fülemben a szavaid. Neked hála megtaláltam a kijáratot és a lelkem át tudta lépni az Alvilág kapuját és vissza tudtam térni...
De olyan voltam mint egy kísértet, ugyanis nem tudtam visszatérni a testembe. Így szóltam a varázslónak, aki tudta érzékelni a jelenlétemet, hogy vitessen haza engem a kastélyba. - derekamra vezette kezeit és nyakamba fúrta nedves arcát - ott pedig minden egyes szavadat hallottam...
- Jungkook - csak zokogtam karjaiban és a boldogság végre kezdte átjárni tagjaimat.
- Hallottam, hogy azt mondod szeretsz... - mosolyodott el - abban a pillanatban a karjaimba vontalak volna pont mint most és addig csókoltalak volna, míg meg nem unsz. De... azt is láttam, hogy elmész... elhagytad a kastélyt és otthagytál...
- Sajnálom... fogalmam sem volt róla...
- Ccshhs! Az a lényeg, hogy nem késtem el és itt vagyunk - ujjait állam alá csúsztatta és így egymás szemébe néztünk - együtt.
- Szeretlek, Kook. Soha többet ne merészelj eltűnni az életemből!
- Én is szeretlek, Hana. És eszem ágába sincs.
Elmosolyodott és lassan ajkai az enyémhez nyomódtak. Hosszú, mély csókba forrtunk át és azt hiszem ez volt az eddigi legjobb és legszenvedélyesebb.
- Örökké?
- Örökké!