Egy Perc Boldogság [BEFEJEZETT]

Hetedik rész ~ Cselédlány

- Most pedig... az enyém leszel! - mondta halkan és ajkaival a nyakamat kezdte harapdálni. Fájó, de egyben hihetetlenül csábító érzés volt érezni a fogait a bőrömön. Mintha mindigis arra lettem volna kárhoztatva, hogy az ő prédája legyek. Nem tudom megmondani miért... de hagytam magam. Csak feküdtem mozdulatlanul az ágyon és hagytam... hagytam, hogy játszon velem.
Hegyes fogaival megcsípte a bőrömet, melyből vér kezdett szivárogni... egyből lenyalta, majd szívni kezdte.
Fájt... fájt, ahogy abból az apró sebből kiszívja azt az apró mennyiségű vért... fájt, hogy fogai több sebet is ejtettek a bőrömön... egyik kezével mellemre tapadt, másikkal pedig derekamat fogta. A testem megfeszült alatta és minden ellenvetésem ellenére nem tudtam nem élvezni a dolgot.
Az a keze, amivel a derakamat simogatta, lejebb merészmedett egészen a combomig, majd befelé és befelé.
- Ha-hagyd abba! - mondtam nyögve-nyelve.
- A tested egyáltalán nem ezt mondja. - súgta a nyakamból, majd rám nézett.
Ajkairól a vérem csurgott és szinte megbabonázott azokkal a kék szemekkel. Mi történik velem?
- Szépen lassan minden a helyére kerül. Te pedig... addigis szórakoztatsz engem. - újra nyakamat kezdte ostromolni, én pedig nem maradtam rest.
Egy hatalmasat akartam a térdemmel a lába közé ütni, de csak egy elég gagyi másolatnak sikerült. Alig súrolta kétszer a térdem a nadrágját. Ennyire elment volna az erőm? Gesztusomra egy elég férfias nyögéssel válaszolt.
- Máris beadtad a derekad?
- Kicsit sem volt szándékomban örömet szerezni neked...
Arckifejezése önelégültté változott és súlyát teljes mértékben rám helyezte. Lábaimat akaratomon kívül széttettem, így ő kényelmesen befért közéjük.
- Nem én irányítalak... a tested reagál így rám, mert az már tudja, hogy te hozzám tartozol.
- Nem tartozom én senkihez... - lihegtem.
- Ugyan már... - mosolyodott el - idáig elérzem milyen nedves vagy. A tested nem hazudik... és lassan az elméd sem fog... aztán lassan a lelked is... - közel hajolt a fülemhez és az utolsó szavakat belesuttogta - majd a szíved is csak az enyém lesz.
Szememből ismét könnyek kezdtek folyni és mégha nem is akartam... de tudtam, hogy igaza van.
- Most pedig...
- Jungkook! Azonnal gyere! Itt a kutyuli! - hallottam valaki hangját az ajtóból.
- Legközelebb kopoghatnál is, Hoseok.
- Elnézést, Kook.
A férfi - előbb említett nevén Jungkook - leszállt rólam és követte a komor, barna hajú srácot. Tehát Hoseoknak hívják.

Ott maradtam egyedül a sötétben és sírtam... sírtam és sírtam. Furcsamód nem anya, vagy apa hiányzott... hanem Minhyuk. Bármit megadtam volna, ha most itt lenne és megmentene engem.
Hyuk... én drága Minhyukom. Kérlek... ments meg!

Pár órával később,mikor felkeltem egy ismeretlen ismerős állt felettem. Hoseok volt az. Kezében egy fekete-fehér anyagot tartott.
- Vedd ezt fel! Mától te vagy az új cselédünk. - mosolygott alantasan, majd csupasz mellkasomra hajította az anyagot.
Mikor kiment az ajtón felálltam és az ágy mellett levő hatalmas tükörbe néztem. Az arcom olyan volt, mint egy zombié... a nyakam pedig csupa seb és lila folt volt.
Nem is csodálom...

Felvettem azt a ruhát... inkább hasonlított egy sztriptízbáros táncruhához mint egy cselédruhához. Rövid volt és felül is hiányos. Egy fekete combfixet is kaptam hozzá... kicsit sem volt ínyemre... de felvettem. Nem ezen fog múlni az életem... vagy lehet, hogy pont ezen fog.