Ki Lakik A Szomszédban?

Ismeretlenek

Éppen a tyúkokat etettem mikor megláttam őket.
A szokásos napi rutint végeztem. Felkeltem, felöltöztem és elindultam megetetni az állatokat. A tyúkok az elsők, mivel azonnal kotyogni kezdenek, ha meglátnak. Ezért bementem a kamrába a tyúkeleségért, utána beléptem a kifutójukba és magam elé szórtam a magokat. A tyúkok mohón szálltak az eleség felé, a lábam körül futkostak. Mohón lökdösték egymást, probáltak minél több maghoz hozzáférni. Felnéztem és megpillantottam az új lakókat a szomszédház előtt. A nyakamat nyújtoztattam, hogy a sövényünk felett láthassam mit csinálnak.
Egy sötét színű terepjáróból pakolták ki a cuccaikat. Nagy táskákat vettek a hátukra és nehéz ládákat vonszoltak befelé a házba. Összesen heten voltak. Egyikük sem tűnt túl boldognak a beköltözés miatt.

Sóhajtva markoltam a tyúkeleségbe és dobtam magam elé. Megint törekedhetünk a családommal a látszatra, miszerint normális család vagyunk. Visszamentem a kamrába és felemeltem egy kosarat, ami tele volt fűvel. Ideje megetetni a jó öreg Becit. Nehézkesen lépve a nagy kosárral elmentem Beci karámjához. Az idős tehén panaszosan bőgőtt egyet nekem.
-Jól van, jól van! Itt van a reggelid, ne panaszkodj! -dobtam elé a füvet.
Minden reggel eltűnődöm miért van ennyi állatunk. Tíz tyúk, két kakas, egy tehén, három kecske, öt nyúl, két pulyka és egy ló. Ennyi állat mindössze három emberre; rám, az anyámra és a nagyanyámra. A kertet kisebb tanyává alakítottuk. A gyümölcsfák és a dísznövények, meg a virágok segítenek, hogy kevésbé tűnjön állatkertnek. Az állatok karámjában és kívül is vadul burjánzik a természet.
Az igazság az, hogy nem bánom amiért ilyen sok állatunk van, mert mindegyikőjüket szeretem és a családom részeként tekintek rájuk.
De minden reggel korán felkelni és megetetni őket fárasztó tud lenni, és önkénytelenül is elgondolkodom rajta. Persze utána meg is bánom hiszen ezekkel az állatokkal nőttem fel, vagy én neveltem fel őket.
Miután elláttam mindenkit bemegyek a házba. A konyhában letelepedek a nagy faasztalhoz a kávémmal. Lépéseket hallok. Megfordulok és nézem ahogy a nagyanyám bejön a konyhába. Az a borzalmas fekete tollas, vörös hálóinget viseli, amit annyira szeret.
-Jó reggelt! -mosolyog a nagyanyám.
-Jó reggelt! -morgom.
-Tán bal lábbal keltél? -fordul felém nagyanyám és vet rám egy éles pillantást. -Mi bajod?
-Megérkeztek a szomszédok. Éppen a tyúkokat etettem, mikor láttam, hogy elkezdtek bepakolni a házba.
-Ó! -a mosoly eltűnik az arcáról- Így már értem.
Grimasszal az arcán elkészíti a reggeli teáját. Pár perc múlva anyám is megjelenik. Az ő alvóruhája sem fest jobban. Csak az ővé egy rózsaszín hálóruha fekete bojtokkal. Hálát rebegek magamban az isteneknek és a természet erőinek amiért én nem osztozok velük ebben az öltözködési stílusban.
-Felettébb komor a hangulat. -jegyzi meg anyám és ő is átveszi a nyomasztó érzéseket bár még nem tudja az okát.
-Itt vannak az új szomszédok. -tér a lényegre nagyi.
-Hm. -anya lebigyeszti a száját- Nem jó hír. Kik ők? Tudunk róluk valamit.
-Heten vannak. Két nő, a többi férfi. Csak ennyit láttam. -bekapcsolódom a beszélgetésbe.
-Heten... -mormogja anyám- Az jó!
Nagyi helyeslően bólogat. Merengve kevergetem a kávémat.
-Igen az jó. De mégis valami rossz érzésem van velük kapcsolatban.
-Balsejtelem? - kapja felém a fejét nagyi.
-Akkor elővigyázatosnak kell lennünk. Tartsuk magunkat távol tőlük. -tördeli a kezét anya.
Mindig erre a megállapításra jutunk bármilyen is az új szomszédunk. Az ismeretlen veszélyes lehet. Inkább békén hagyjuk. Nem létesítünk velük kapcsolatot, mégis miattunk mennek el. Egy évnél tovább senki sem bírta eddig. Felsóhajtok. Mázli, hogy a falu végén lakunk és csak az egyik oldalunkon lakhatnak.
Beteszem a csészém a mosógatóba. Elnézve a lehangoltságukat az újaknak, négy hónapot adok. Maximum ötöt. És utána lelépnek. Halálra unják magukat vagy miattunk lelécelnek. Ez van.
Az egyik kecskénk betegeskedik szóval sok dolgom van még ma.

A családi üst fölé görnyedek. Belélegzem a felszálló gőzt. Felmarkolok még egy adag szárított kamillát. Újból beleszippantok. Határozottan jobb.
-Mit boszorkányoskodsz, banya?! -vidám hang csendül mögöttem.
Mosolyogva pillantok át a vállam fölött. Maltazár huncutul vigyorog rám. Fekete haja szanaszét áll. Bő fekete pólót és gatyát visel, mint mindig.
-Szóval kit akarsz elintézni? Talán az új szomszédokat? -a szám rándulására jóízűen felnevet.
-Kergének lesz. Betegeskedik. -utalok az öreg barna kecskénkre.
-Merész húzás kecskét küldeni rájuk, de akár beválhat. -vakarja az állát. Felnevetek. Kiskorunk óta mindig tudja hogyan nevetessen meg.

Még hétéves sem voltam mikor rátaláltam egy elhagyott út mentén. Lesoványodva és betegen kuporgott egy gödörben. Nemrég töltötte be a nyolcat. Az anyja dobta ki mikor fényderült arra, hogy a fia nemcsak egy sima fiú. Aggódva futottam oda és úgy döntöttem magammal viszem. Együtt mentünk haza. Jól cselekedtem. Befogadtuk a családba.
Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Mintha a bátyám lenne.

-Sajnos nem tudok olyan bájitalt keverni, hogy egy kecske legyőzhetetlenné váljon, de mostantól elkezdek dolgozni rajta. -vigyorgok rá.
-Helyes. Sosem tudhatod mikor jön jól.
Maltazár segít befejezni a kotyvalékot. Beleszedem egy tálba és összekeverem a benne lévő étellel. Így biztosan megeszi Kerge. Igazi éhenkorász.

Kivisszük a kecskékhez az elkészített ételt és nézzük, ahogy Kerge az égeszet gyorsan befalja.
-Sajnos el kell menned a virágoshoz, hogy virágföldet vegyél. Elfogyott és a tárkonyt át kell ültetni. -anyám lepillant Kergére és elégedetten biccent. Szerencsére felöltözött. Felém fordul és a kezembe nyom egy köteg pénzt.
-Rendben -átszámolom a pénzt. Sokkal többet adott hátha találok valami mást is. Nagyival nem szívesen mennek be a faluba. Emiatt is sokat pletykálnak az emberek. A falusiak szörnyen pletykásak. Pláne az öregek.
Bemegyek a házba és felkapom a bevásárlótáskám. Kiszaladok a házból, belekarolok Maltazárba és vidáman hallgatom a történetét. Elmeséli a reggeli kiruccanását. Mindig elmeséli őket.

Maltazár virágfölddel teli zsákkal magyaráz nekem a sötétben való tájékozodásról mikor hirtelen elhallgat. Meglepetten fordulok hátra, látni szeretném mi kötötte le a figyelmét. A barkácsbolt előtt áll és tátott szájjal bámul egy gyönyörűen faragott madáretetőt.
-Hű! -mellélépek- Művészi.
-Az. És egy ilyen csak úgy vonzza a madarakat. -Maltazár elismerően füttyent.
-Úgy látom több is van. -lábujjhegyen kukkantok a kirakat mögé- Megnézzük?
Kérdésemre felcsillan a szeme. Tudom, hogy akarja.
-Van még időnk és pénzünk is maradt. Egy ilyen nagyot és díszeset, mint ez itt, nem tudunk venni. -mutatok a kirakatban lévőre- De egy kisebbet és szolidabbat talán igen.
Maltazár homlokán ráncok jelennek meg, ahogy gondolkodik. Tudom, a nagyi és anya nem fog örülni ennek, de nem érdekel.
Végül Maltazár bólint. Bemegyünk. A boltban kellemes faillat és gyanta szaga terjeng. Szeretem ezt. Behunyt szemmel szívom be. A házunk illatát is szeretem, de nem árt a változatosság. Maltazár is megáll belélegezni a barkácsbolt jellegzetes illatát. Hirtelen minden izma megfeszül. Szeme összeszűkül a koncentrálástól. Feszültsége és aggodalma rám is átragad. Védekező állást veszek fel.
-Érzek valamit. -mélyen beszívja a levegőt- Még nem tudom beazonosítani, de semmi jót nem ígér.
Bízom Maltazárban így gyanakodva pillantok körbe. Az egyik sor végén megpillantom az új lakók közül az egyiket. Gyorsan megragadom Maltazár vállát és behúzom az egyik sor mögé.
-Mal! -hajolok közelebb hozzá. -Ott az egyik új szomszédunk. Gondolod, hogy őt érzed?
-Nem tudom. Közelebb kell jutnom. -Mal teste ugrásra kész.
Egy vevő sétál a sorunkhoz. Figyelmeztetően megszorítom Malt, aki enged görcsös tartásán. Eloldalazunk, lassan közeledünk az ismeretlen felé. Kilesünk a polc mögül. Az egyik fiú az. Mal halkan beleszimatol a levegőbe. Majd még egyszer. És újra. Visszahúz a takarásba, gomdterhelten rázza a fejét.
-Na? -sürgetem. -Mire jöttél rá?
-Ha ők az új szomszédaink, gáz van. Nagy baj...
-Ne csigázz! Mondjad már! -a türelmem elfogyott. Pánik tör rám. Túl jól ismerem Maltazárt. Az arcán nem tükrözödik semmi biztató.
-Az új szomszédaink vérfarkasok.