Ki Lakik A Szomszédban?

Élet vagy Halál?

Zavartan vertem a tojásfehérjét habbá. Madártejet -az egyik kedvenc édességemet- készítettem az ebéd végére desszertnek.
-Muszáj közben bámulnod? -ráncoltam a szemöldököm.
-Talán zavar? -Johnny kajánul vigyorgott és a lehető legjobban kiélvezte a zavarom.
-Igen! Szörnyen idegesítő, ahogy azzal a tipikus, átható tekinteteddel bámulsz! -csattantam fel.
-Sajnos, csak így tudok nézni. -semmi sajnálkozás nem volt a hangjában.
-Akkor rám se nézz! -dühöngtem és a kelleténél nagyobb erővel vertem a habot.
-Ezt nem tehetem.
-Miért?
-Túl szórakoztató vagy.
Felhorkantam.
-És én még azt hittem, majd valami szép bókkal gúnyolódsz.
-Például, hogy ebben a szürke világban te vagy számomra az egyetlen érdekes dolog? -megemelte a szemöldökét, mikor ránéztem. -Ha szeretnéd, hogy bókoljak neked, csak kérd! Tudok nyálasan viselkedni csak nem szeretek, tehát kérek érte valamit cserébe.
-Mint mondjuk...? -tüntetően hátrafordultam.
-Most, hogy mondod talán az előző bókért is kérnem kéne valamit.
-Pfff! -egy utolsó ütés és megfordítottam a tálat. A hab nem esett ki. Győzelem!
-Nem fújtatást kértem volna érte.
Szembefordultam vele, a hirtelen mozdulattól a szoknyám fellebbent és felhívta magára Johnny figyelmét. Elégedetten konstatáltam, hogy lepillantott pár másodpercre a feltáruló lábaim látványára.
-Nem kértem, magadtól bókoltál, ergo nem fizetek érte. -peckesen elsétáltam mellette a tűzhelyhez, a tállal a kezemben. Újra megkóstoltam a madártej "tej" részét. Nyamm! Isteni!
Elkezdtem nyitogatni a szekrényajtókat.
-Mit keresel? -időközben Johnny odajött hozzám.
-Apu plusz hozzávalóját.
Az utolsó előtti szekrényben leghátul rátaláltam.
-Ez az! -vidáman a láboshoz táncoltam.
-Az...? -Johnny bizonytalanul mutatott a kezemben lévő üvegre.
-Rum. -letekertem a tetejét és feldobtam a desszertünk. Összekevertem, majd megkóstoltam.
-Mostmár kész!
Vigyorogva nyújtottam ki Johnnyra a nyelvem.
-Mondtam, hogy kész konyhatündér vagyok!
-Az biztos. -megajándékozott egy félmosollyal. -Eddig is kedveltem apád, de ez plusz pont nálam.
-Kérsz egy kortyot?
-Rumot vagy madártejet? -kérdezett vissza.
-Melyiket szeretnéd? -felnevettem.
-Azt hiszem mindkettőt.
-Nem tudtam, hogy ilyen piás vagy. -grimaszoltam.
-Jobban bírom a piát az átlagnál. Tudod, gyors az anyagcserém...
-Csalás. -meglötyögtettem a szeszes italt a kezemben.
-Adottság.
Johnnyra néztem. Nem tudtam nem visszonozni a mosolyát. Mielőtt odaadtam volna a rumot, meghúztam.
-Ejnye, boszi! Ne próbálj kihívni, mert elbuksz! -elvette tőlem és ő is beleivott.
-Gondolod, hogy belemegyek vesztes csatába? Hogy nem biztosítok be előtte?
-Mire gondolsz? -Johnny kíváncsian nekidőlt a hűtőnek.
-Szerintem a gyorsabb gyógyulás mellé, jobb kitartást a piához is jár tőled.
-Hm.
Látom, hogy komolyan végiggondolja.
-Ügyes. -csak ennyit mond mielőtt meghúzza az üveget.

Jóval később és sokkal spiccesebben a nappaliban ülünk a kanapén. Johnny a lábát az asztalra támasztotta, én az ő lábára fektettem a lábaim, keresztbe téve.
-Esküszöm! Lili annyira dühös volt Jacksonra amiatt az egy tincs miatt, amit levágott mikor Lili aludt, hogy másnak Jackson kopaszon ébredt.
Gurgulázva nevettem.
-Jackson mit szólt? -sikerült kinyögnöm.
-Többet nem nyúlt Lili hajához. Soha.
Felnevettünk és én a fejemet Johnny vállára hajtottam.
Vicces történeteket meséltünk egymásnak a családunkról és minél többet mesélt a falka életéről, annál jobban megakartam ismerni az életüket teljes egészében.
Mindegyikük történetét ismerni akartam.
-Jackson egy hónapig kötött sapkában járt mindenhova.
Johnny válla rázkódott a nevetésétől.
-Veled csináltak hasonlót? -felpillantottam rá.
Sokatmondó mosolyra húzódott a szája.
-Csak amíg nem lettem az alfájuk, utána visszább vettek a dologból. Tudatosult bennük, hogy mindenben felettük állok és így nem bölcs ötlet szívatni.
-De mielőtt az alfájuk lettél, tettek durva dolgokat? -puhataloztam.
-Igen. -Johnny nevetve bólint.
-Meséld el! -kérlelem és közelebb húzódom hozzá.
-Elaludtam törin, erre ők odacelluxoztak a székemhez. De annyira, hogy mozdulni alig tudtam, csakhogy akkor én már vérfarkas voltam, tehát erősebb voltam egy átlag embernél és letéptem magamról a celluxot... a ruhámmal egyetemben.
-Na, ne! -a számat harapdálva vártam, hogy megerősítse.
-De. Szerencsére az alsógatyám rajtam maradt. Így nem volt olyan kínos.
-Akkor is úgy néztél ki, mint most?
-Miért, hogy nézek ki most? -Johnny szemében huncut fény csillant.
Basszus! Belesétáltam a csapdájába.
-Hát...tudod, olyan... -igyekeztem kivágni magam. -...olyan...hm...vérfarkasosan...?
Johnny közelebb hajolt az arcával az én arcomhoz. Belevesztem a sötét szempárba és automatikusan felemeltem a falam, hogy ne áramoljanak át hozzá a gondolataim és az érzéseim.
-Milyen is vagyok? -kérdezte mély, suttogó hangon Johnny.
Francba! Miért csak szánalmasan zavarbaejtő és szerencsétlenül gyerekes válaszok jutnak az eszembe?! Mint a kockásan-izmosan, farkastikusan, szívdöglesztően hullaisztikusan? Egyáltalán miért jutnak eszembe ILYEN szavak?!
-Szóóóval...?
Nyeltem egyet.
Csak mondj egy szót! -korholtam magam. Csak egyet! Egy normálisat... Nem olyan nehéz. Mondjuk fantasztikusan, mesésen, pompásan,... mik ezek a szavak?
Ezek mind gázul hangzanának.
Hogy néz ki?
Faszául!
-Igen...? -sürgetett Johnny.
-Ööö...izé... -egy nagyon értelmes megszólalás kicsúszott.
-Bővebben? -Johnny még közelebb nyomakodott hozzám.
-Pazarul. -nyögtem ki.
Johnny harsányan felnevetett. Ettől a nevetéstől ellazultam, a görcsös szorongás engedett a gyomromban.
-Köszi. -Johnny nevetése átment kuncogásba.
-De összességében igen, tehát nem volt olyan kínos nekem.
Az ezután beálló csendben tudatosult bennünk igazán, hogy milyen közel vagyunk egymáshoz. Az oldalunk összeért és az arcunk centikre volt egymástól. Mintha közeledett volna felém, de akkor kivágódott az ajtó és apa hangja hatolt be a szobába és közénk.
Ami volt, vagy lett volna, elszállt. Csalódottan dőltem hátra, miközben válaszoltam neki:
-A nappaliban vagyunk!
Mire apu bejött a szobába mi már tisztességes -és túlságosan is nagy- távolságban voltunk egymástól.
-Az ebéd? -apa mosolygott, látszólag nem vette észre a köztünk vibráló feszültséget.
-Kész van. -válaszoltam és megköszörültem a torkom.
-Remek! Johnny, a szüleid?
-Úton vannak ide.
-Amíg nem érnek ide, addig terítsünk meg. -rendelkezett apa, mi pedig engedelmeskedtünk. A tányérokkal megrakódva igyekeztem egyenesen járni, hogy apunak ne tűnjön fel, hogy megdézsmáltuk a rumkészletét. De igazam volt! A Johnnyval való kapocsomnak hála nem voltam seggrészeg, csak kicsit spicces.
-Helló! Valaki? -Johnny anyukája kiáltott.
-Az ebédlőben! -Johnny visszakiáltott az anyukájának. Válaszul egy ajtó csapódást kapott.
-Fiam! -Johnny apja megveregette a fia vállát és belesúgott valamit a fülébe, amit sajnos nem hallottam, de vicces lehetett, mert felnevettek.
-Istenien néz ki! -Johnny anyukája lelkesen körbejárta az asztalt.
-Köszönöm. -mosolyogtam szerényen.
-Az én kisboszikám legalább olyan jó szakács, mint én. -dicsekedett apa.
A szívemet melegség töltötte el, ahogy figyeltem a szülők élénk beszélgetését és Johnny féloldalas mosolyát. A levegőben családias hangulat uralkodott, de valami súlyos érzés nem szűnt, nyomta a mellkasomat, félő volt, hogy összeroppant. Apa harsányan felnevetett és egy fájdalmas érzés nyílalt belém.
Inkább a konyhába menekültem. Két másodperc múlva Johnny jelent meg mellettem komor arccal.
-Mi a baj?
Kerültem a tekintetét. Gyerekesen viselkedtem tudom, de nem tudtam mi mást csinálhatnék. Valami felesleges dologgal -magam sem tudom, hogy mivel- pepecseltem. Johnny felmordult, ami egyáltalán nem lepett meg. Az elmúlt pár napban megszoktam a különböző hangulatú morgásokat, amelyeket kiadott.
Megragadta a karom és maga elé pörgetett. Erősen nekiütköztem kőkemény mellkasának. Éreztem, hogy egész teste megfeszül; ideges és kicsit dühös is volt. Ezt bizonyította, hogy nem tudta teljesen visszafogni magát, mikor maga felé fordított.
-Mia... -elnyelte a nevem végét és ez nem jelentett túl sok jót.
Fújtatva és fortyogva löktem el magam tőle. Hamar átragadt rám is a rossz hangulat.
-Nem tudom, oké?! -tovább pakoltam.
-Hazudsz. -Johnny kiütötte a kezemből a tálat és megfordítva a pultnak nyomott. A hátam hátrahajlott, hogy a szemébe nézhessek.
-Mit akarsz mit mondjak? -a fogamat csikorgattam.
Johnny a szememet tanulmányozta, valószínűleg enyhe lila derengéssel villogtak.
-Az igazat. Elnyomod magadban az érzéseket.
-Mert TE nem ezt szoktad? -gúnyosan megböktem a mellkasát. Aú! Fájt utána az ujjam.
Johnny kutyásan félredöntötte a fejét.
Utáltam mikor így nézett rám. Arra késztetett, hogy mindent bevalljak. Egy frászt! Elfordítottam a fejem és próbáltam kimászni a szorítójából, de egyszerűen két oldalt az oldalam mellett letette a kezét, ezzel megakadályozva a menekülésem.
-Azt hittem ezen már túl vagyunk. -Johnny elhúzta a száját.
Rácsaptam a felsőtestére, amitől a tenyerem viszketve csípni kezdett. Beharaptam a szám és hunyorítottam, hogy a makacs könnycseppeket visszaszorítsam.
-Mia... -Johnnyból elszállt a düh és idegesség, amikor megérezte a változást bennem.
A mellkasára dőltem. Azonnal magához húzott.
-Nem maradhatunk. -súgtam halkan, de ő tisztán értette.
-Tudom. -a hátamat simogatta. -Semmi baj. Ez a pár nap több volt, mint amit valaha is reméltem.
Akkor eltört a mécses és zokogva fúrtam az arcom Johnny vállába. Ő csak még szorosabban ölelt, de éreztem, hogy ő is küszkődik.
-Szar vagyok a búcsúzkodásban. -szipogtam.
Felnevetett.
-Nem vagy egyedül.
-Vissza kell mennünk.
-Jah.
Bár egyetértettünk, egyikőnk sem mozdult. Kényelmesen simultam Johnny biztonságos ölelésébe.
-Mia! Kicsikém!
Apa hangja ébresztett fel a kábultságomból, finoman eltoltam Johnnyt.
-Majd este búcsúzkodunk(?) -nem egészen kijelentésre és nem egészen kérdésre sikerült a mondatom.
-Majd este. -Johnny bólintott, aztán a fülem mögé simított egy kósza, szőke hajfürtöt. -Elment a mosdóba, de mindjárt jön. -mondta hangosan.
Johnny az ebédlőbe ment, én a mosdóba, hogy összeszedjem magam.