Ki Lakik A Szomszédban?

Vajon Jól Döntöttem?

A társaságunk döbbent csendben fogadta a hírt. Nem tudtuk Mia és Johnny mit élnek át, de azt nézve, hogy már több, mint öt napja ott tartózkodtak; vagy nem tudták hogyan jöjjenek vissza, vagy nem akartak visszajönni. Egyik sem túl jó lehetőség.
-Akkor most mi lesz? -Lili hangja remegett a visszafojtott sírástól.  Végre sikerült találnia magának egy barátnőt, akivel mindent megoszthat, erre elveszíti. Szegény kislányom!
-Várunk. -odasétáltam a kicsikémhez és átöleltem.
-Nem tudunk kommunikálni valahogy velük?
-Csak úgy lennénk képesek rá, ha találnánk valakit, aki ugyanazzal a képességgel rendelkezik, mint Mia.
Lili halkan pityeregni kezdett a vállamon.
A fiaim támogatásképpen csatlakoztak hozzánk. Jack átölelte Lilit, Jackson a hátamat kezdte simogatni.
-Nem a te hibád, mama. -suttogta. -Te mindent megtettél.
Bár Jacksonnak igaza volt, rosszul éreztem magam. Olyan tehetetlennek, mint egyszer régen...

***

Fiatal voltam és szerelmes. De nem akárkibe. Egy vérfarkasba. Úgy ismertem meg, hogy megmentette az életem.
Az erdőben gyógynövényeket gyűjtöttem, de figyelmetlen voltam; egy farkasfalka területére tévedtem. Megtámadtak, menekülnöm kellett.
Aztán a semmiből feltűnt Ő. Farkasalakban -egyedül- szembeszállt a falkával. Bámulatosan küzdőtt. Elkergette őket és így megmentette az életem.
A harcban csúnyán megsérült.
Visszaváltozott és a saját vérében fürdött.
Nem hagyhattam magára. Elláttam a sebeit, életben tartottam.
Pár nap múlva hangot adott a kétségeinek.
-Miért segítesz nekem? -kérdezte tőlem.
-Megmentettél.
-Túl fogom élni. Ezek a sebek... Már rég nem kéne itt lenned, hogy ápolj.
Szégyenlősen lesütöttem a szemem.
-Csak biztosra akartam menni. -hazudtam.
-Kockáztatod az életed. -félrenézett.
-Miért mondod ezt?
-Veszélyes vagyok. Egy szörnyeteg.
-Ez nem igaz. -megfogtam a karját. -Nem vagy az. Te különleges vagy.
-Torzszülött.
-Vérfarkas. Ebben nincs semmi rossz.
Kételkedve nézett a szemembe.
-Ha dühös leszek, nem bírok magammal. Átváltozom. Ha ez megtörténik nem tudom irányítani a cselekedeteimet. Bánthatlak.
-Nem hiszem, hogy bántanál.
-Ebben nem lehetsz biztos.
-Nem, tényleg nem. -közelebb hajoltam hozzá. -De bizakodó vagyok.
Megcsókoltam.

***

Együtt néztük a naplementét. Az erdő külső részéhez hozott, hogy megmutathassa nekem ezt a gyönyörű eseményt.
Egy fehér sziklán ültünk. A hátamat neki döntöttem a mellkasának.
A karjai átfogták a derekam.
-Tetszik? -kérdezte pár centire a fülemtől. Libabőrös lettem a nyakamat csiklandozó lehelletétől.
-Meseszép. -a mosolyom fülig ért.
Elvette a karját a derekamról és hátranyúlt.
-Ezt neked csináltam. -az orrom elé tartott egy nyakláncot.
Faragott famedál csüngött egy fekete madzagon. A medál úgy nézett ki, mint egy vonító farkas, amit egy félhold ölelt körbe. Gyönyörű, igazi mestermunka volt.
Hálásan félrehúztam ébenfekete hajam és izgatottan érintettem meg a nyakamban függő nyakéket, miután feltette nekem.
-Ez majd mindig rám emlékeztet.
Ez szerelmem záloga.
Könnyes szemmel hunyorogtam a lemenő Napba és az öklömbe zártam a legújabb kincsemet.

***

A szívem vadul dübörgött a mellkasomban. A számat harapdálva szedtem vad virágokat. Nem tudtam, hogyan vezessem rá a nagy hírre.
-Hogy ment a vadászat? -kezdtem egy könnyed témával.
-Jól. Vaddisznó lesz vacsorára.
A hatám mögött rápillantottam.
Durva vonásai vaddá tették, de ettől csak még férfiasabbnak tűnt a szememben.
-Az jó, az jó. -visszafordultam a virágokhoz. Már teljesen felépült, de én vele maradtam, mert beleszerettem. -Azon agyaltam, hogy talán építhetnénk egy házat...itt.
-Nem elég kényelmes, ami most van?
A sátor nagyságú fészkünkre gondolt, amit összedobott mikor már elég erős lett ahhoz, hogy cipekedjen.
-De...csak lehetne nagyobb.
-Miért?
Érzékeny volt a változásokra. Felegyenesedtem és a szemébe néztem. Megbánás tükröződőtt benne. Nehezen fogadta el azt a tényt is, hogy vele maradok. Nem értette, hogy hogyan szerethetem őt.
-Ne haragudj...én...csak, az olyan véglegesnek tűnne.
-Igen. -tétován közelebb mentem. Én veled akarom leélni az életem. -akartam mondani, de helyette ezt feleltem: -De...mit szólsz?
-Szeretnél egy házat?
-Igen. Hogy jobban elférjünk.
-Ketten?
-Vagy többen... -vártam, hogy rádöbbenjen a mondanivalóm mögöttes tartalmára.
-Többen?! -fájdalmasan a hajába túrt. -Remélem nem gyerekekre gondolsz.
-Miért? -görcsösen átkaroltam a hasam.
-Nem lenne jó vége. Én nem akarok kockáztatni.
-Arra célzol...?
-Nem viselném el, ha bántanám a gyerekeimet.
-Nem... -a karja után nyúltam.
-Nézzd! -megfogta a vállam. -Szeretlek...mindennél jobban. Megértettem, hogy nem félsz tőlem és kezdek hozzászokni a tudathoz, hogy nem kell attól tartanom, hogy bánthatlak, mert tanulom az erőm irányítását, annak kezelését.
-És jól haladsz.
-De annyira azért nem.
-Én hiszek benned!
-Tudom és ezért hálás vagyok, nem is tudod mennyire! A támogatásod sokat segít, de...
-De?
-Ez így biztonságosabb.
Tudom, hogy egy magányos farkas, de nekem sikerült elérnem, hogy a közelébe engedjen.
-Idővel talán másképp gondolnád... -próbálkoztam.
-Talán, a távoli jövőben. Szeretnélek boldoggá tenni és bármit megteszek ennek érdekében, de ezt az egyet...
Kinyitottam a szám, de az elszántságát látva bennem akadt a szó.
-Sajnálom. -megsimogatta az arcom. -Majd kitalálunk valamit.
-Ahha... -odabújtam hozzá és visszafojtottam a könnyeim.

***

Zuhogott az eső.
A talpam csattogott az aszfalton.
Hátradobtam a vizes hajam, miközben beálltam a négyes szám alatti vörös ajtóhoz kopogni.
Egy kihívó sminket viselő, kék hajú lány nyitott ajtót.
-Bea! Segítened kell! -a szemem megtelt könnnyel.
-Virág! Mi történt? -Bea aggódó tekintettel mért végig.
-Nem tudtam hová mehetnék. Te ott hagytad a családod és egyedül megálltál a lábadon. Ha valaki, akkor te tudsz segíteni rajtam.
-Kezdesz megijeszteni... -Bea behúzott maga mellé a házba.
Átöleltem Beát és elhüppögtem neki:
-Terhes vagyok.

Immár száraz ruhában ültem Bea kanapéján a kezemben egy forró bögre teával.
-Mesélj csak, drágám! -Bea megértően figyelt, amíg elmeséltem neki az egészet.
-Tudom mit érzel. -Bea lehuppant mellém. -Én egy szörnyen jóképű varázslóba zúgtam bele.
Elmosolyodtam, ahogy Bea szórakozottan csavargatta a haját.
-A szerelem furcsa dolog.
-Igen... -megdörzsöltem fáradt szemeimet. -Nem mondtam meg neki. Nem tudtam hogyan reagálna. Azt hiszem féltem, hogy nem akarná megtartani...vagy...fogalmam sincs. Csak...tudtam, hogy így nem mehet tovább. Nem tudtam volna a szemébe hazudni.
Bea vigasztalóan átölelt.
-Szeretem őt. -megsimogattam a hasam. -De nem tudnék lemondani a gyermekemről.
-Nem is kell. Majd én segítek.

***

Megkötöttem a fejkendőt az állam alatt.
-Ha bármi van...tényleg bármi...csak hívj!
Bólintottam Beának. Búcsúzóul arcon csókoltam.
-Mindent köszönök!
-Kérlek... -Bea könnyes szemmel lépett a fiaimhoz.
Az én csodálatos két fiamhoz, mert ikreim születtek.
Bea megpuszilta az ikreket, mielőtt átadta nekem őket.
-Vigyázzatok magatokra!
-Úgy lesz, ígérem. -átvettem a babákat.
-Elmondod neki?
Tudtam, hogy kire gondol.
-Azzal az üzenettel hagytam ott, hogy szeretem, de nem élhetek vele, ha ő nem hisz magában.
-Ez nem éppen válasz... -Bea a fejét csóválta. -És a fiaid? Apa nélkül kéne felnőniük.
-Itt nincs jó döntés. Ha elmondanám az apjuknak, hogy léteznek csak szenvedne amiért nem lehet velük és az én drágáim is csak szenvednének.
-Ezt nem tudhatod. Lehet, hogy ösztönzően hatna rá a tudat, hogy gyerekei vannak.
-Nem tudhatom, de azt hiszem az jobb, ha nem ismerik az apjukat, mintha ismernék, de nem lehetnének vele.
-Ez nehéz döntés.
-Tudom, de akkor is meg kell tennem.
-Egyszer el kell mondanod nekik. Tudniuk kell a szüleik történetét.
-Ha eljön az ideje elmondom nekik, még ha megutálnak is miatta.
-Nem hiszem, hogy az megtörténne. -Bea az ajkába harapott. -Akkor eldöntötted?
-Véglegesen.
-És veled mi lesz?
-Az én szívem ígyis-úgyis megszakad.
Bea lehunyta a szemét.
-Rám mindig számíthatsz, drága barátnőm!

***

   Besétáltam a szobába. Mia és Johnny változás nélkül aludtak. Leültem Johnny mellé és a homlokára tettem a kezem. A csukott szemhéja megmozdult újra és újra.
-Légy erős! -suttogtam.
Aztán átmentem Mia oldalára.
-Vissza tudod hozni magatokat. Képes vagy rá! Higgy magadban! -megfogtam a kezüket. -Bízzatok magatokban és egymásban! Akkor visszataláltok hozzánk.
Elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában.
Az ajtóban még visszafordultam és még egyszer végignéztem rajtuk.
-Legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz...