Ki Lakik A Szomszédban?

Boszorkányság

Pislogni is elfelejtettem. Csak bámultam Maltazárra. Nem éreztem az idő múlását, nem hallottam a külvilág zajait. Csak mereven bámultam rá.
Biztos rosszul hallottam. Igyekeztem csilapítani az agyam zugását. Nehezen pislogtam egyet, majd még egyet. Nyeltem egy nagyot mielőtt megszólaltam:
-Hogy mi van?! -hangom hisztérikusnak tűnik az eddigi mély csend után.
-Vérfarkasok. -Mal hangja egyre határozottabb. -Nem szagoltam eddig túl sok vérfarkast, de ezt nem lehet semmivel összetéveszteni, ezt elhiheted.
-Nem, nem.. -vadul rázom a fejem. -Ez valami tévedés.
-Ilyen dolgokban nem tévedek, te is tudod. -megfogja a könyököm és gyengéden az ajtó irányába tol. Kábultan engedem neki, hogy vezessen. Agyam lázasan kattog. Hogy fogom ezt elmondani a nagyiéknak?
Megszokásból mennek a lábaim a megfelelő irányba. Az agyam máshol jár. Mellettem Mal némán cipeli a földet. Gyorsan megyünk, tudjuk jobb, ha sietünk, még sem rohanunk. Egyikőnk sem akarja az új fejleményeket megosztani a nagyanyámmal vagy az anyámmal. Bár ugyanannyi idő alatt érünk haza, mint szoktunk, úgy érzem túl hamar értünk vissza. Még nem jöttem rá, hogy adjam elő nekik a dolgot. Mal ledobja a virágföldet és felzárkozik hozzám.

Nagyi a konyhában ül. Receptet ír. Ilyen messziről nem tudom elolvasni minek a receptje, de most nem is érdekel.
-Anya? -kérdem.
-Kiment a kertbe. Mindjárt jön.
Nagyi elgondolkodva rágcsál egy fogpiszkálót. A lúdtollát belemártja az előtte lévő tintatartóba. Újabb hozzávalót firkant fel a papírra. Sosem használ golyóstollat. Utálja. Folyton azt hajtogatja: ,,A régi dolgok sokkal szívosabbak és tovább bírják. Minek próbáljak ki valami újat, ha a régi is tökéletesen megfelel?! " A nagyanyámmal teljesen felesleges veszekedni, ezért minden hónap végén kötelességemnek eleget téve elmegyek tíz üveg tintáért. Nem panaszkodom, nem teszek megjegyzéseket.
Mellesleg én is szeretek tintával írni. Nehezebb, ezt elismerem, de ha belejön az ember, elég klassz. És véleményem szerint szebben lehet vele írni, mint golyóstollal. Anya egy cserepes növénnyel a kezében tér vissza.
-Szegény tárkony! Nézzd, hogy elszáradt! -panaszkodik anya.- Szörnyű! Remélem tudtatok földet venni.
-Igen tudtunk, de most ennél sürgetőbb dologról kell beszélnünk. -idegesen az ajkamba harapok.
-Milyen rossz híred van? -anyám védelmezőn szorítja magához a tárkonyt. Egyből olvas az érzelmeimből.
-A szomszédainkról van szó.
-Milyen aggasztó dolgot tudtál meg róluk? -már nagyi is bekapcsolódik a pánikolásba. Feláll, anyám vállát markolássza és igyekszik olvasni bennem.
-Maltazár... -kezdem, de befejezni már nem tudom, mert halk pukkanás, elektromos szikrák pattogása hallatszik. Dühösen ráncolom a szemöldököm. Gyáva. Selymes szőrt simítását érzem a lábamnál. A halásznadrágom szárát kaparássza. Lepillantok és villámokat szórok a szememmel az áruló smaragdzöld szemébe. A zöld szempár bűnbánóan lehajtja a fejét és a lábamhoz dörgölözik. Engesztelő dorombolással kerülgeti a lábam, majd kisurran a konyhaajtón. Áruló macska! Ki nem állhatom, mikor megfutamodik. Egyébként is álnok dolog az alakváltását használnia ilyen helyzetekben. Durcásan bámulok a fekete macska után, bár már nem látom.
-Amália! -anyám panaszos hangja hasít a levegőbe. -Azonnali magyarázatot akarunk a nagyanyáddal!
-Nem emberek.
-Mi?! -nagyi elsápad- Miket beszélsz te lány?!
-A szomszédaink nem emberek. -fáradtan huppanok le az egyik bárszékünkre- Mal kiszagolta az egyiküket és megállapította, hogy vérfarkas. -figyelmen kivül hagyom elakadó lélegzetüket és folytatom- És mint tudjuk a farkasok falkában járnak, szóval a többiek is azok.
Pár percig türelmesen várok. Csak az ujjaimmal dobolok az asztalon. Várom, hogy összeszedjék magukat.
-Szerinted tudják? -nagyi szinte suttog, értem mit mond, de csak azért, mert születésem óta vele élek és olyan jól ismerem, mint saját magam.
-Hogy boszorkányok vagyunk? -harsányan felnevetek- Ugyan! Csak nem olyan ostobák, hogy boszorkányok mellé költöznek.
-Igaza van, anya. -anyám lassan leereszkedik a mellettem lévő székre. Komoly tekintettel bólogat nagyinak. -Nem tudják. Még valószínűleg nem is sejtik, hacsak... Mia...? -anya újra felém fordul. Szemében aggodalom tükrözödik.
-Nyugi! Óvatosak voltunk. Elbújtunk. Nem valószínű, hogy kiszagolt minket. -nyugtatólag ráteszem a kezem anyáméra.
-Szükségesek az előkészületek! -nagyanyám mérgezett egérként rohangál a nagy konyhánkban. Minden fiókot és szekrényt kinyit és leellenőrzi őket. -Még nem tudják, de ha megtudják... Jaj! Annyi dolgunk van még... Gyorsan! Gyorsan... Hol lehet?
Anyuval összenézünk. Néma párbeszédet folytatunk. A boszorkányokat senki sem szereti. A vérfarkasok mindig együtt cselekszenek. Úgy viszont túl erőben vannak. Ha mi is erősítést hívunk, nagyobb lesz a lebukás veszélye. Könnyebben rájöhetnek, hogy mik vagyunk. Egyszerre ugrunk fel a székből segíteni a nagyinak. Az egyetlen esélyünk, ha minden eshetőségre felkészülünk.

Az egész délutánt azzal töltöttük, hogy mentával és büdöskével, meg rozmaringgal raktuk teli a házat. Felfügesztettük őket a falakra és az ablak párkányokra is raktunk. Utána előszedtük a bájitalokat és megbeszéltük milyenek készítünk el még, vagy pluszba készítünk még. Tisztában voltam vele, de azért a lelkemre kötötték, hogy kerüljem el az ismeretleneket. Bár ez a megnevezés nem ép pontos, mert tudom micsodák. Mindegy nem számít. Nem szándékom, hogy közelebbről megismerkedjek velük.
Panaszosan felnyögök, belenyomom az arcom a párnámba. Nem zavar a menta és a rozmaring illata, de a büdöskéjé már kevésbé tetszik. Pedig az egész szobámban ez az illatár terjeng.
-Muszáj ezzel a tusfürdővel fürdenem? -nyafog Maltazár. -Persze bízom bennetek, hiszen veletek élek körübelül tíz éve, tudom nincs semmilyen kellemetlen mellékhatása... Tudjátok a dolgotok. De nem szeretem ezt az illatot. És ha megmosdok ezzel, semmi mást nem fogok érezni hosszú időre.
Finnyásan lötyögteti az üvegében a házi készítésű tusfürdőnket. Ugyanazokkal a hozzávalókkal készült, mint amikkel a házat illatosítottuk.
-Muszáj. Rajtad is megérezhetik a mágiát akárcsak rajtunk. Vagy ahogy te érezted meg rajtuk.
Maltazár fújtatva ül le az ágyamra. Elnyúlik mellettem és morgó hangokat ad ki. Rápillantok. Fekete haja gubancos, smaragdzöld szeme élénken csillog. Csak egy szál türölköző van rajta. Meztelen mellkasa egyenletesen süllyed és emelkedik a légzésére.
-Nem akarom használni.
-Én sem egyedül akartam anyámékkal közölni a hírt, de valaki ott hagyott... -dühösen fúrom a tekintetem az övébe.
Szerencséjére bűntudatosan elfordul tőlem, úgy suttogja:
-Ne haragudj!
-Nyúllá, nem macskává kellett volna változnod!
-Hé! -Mal felháborodva fordul felém. Tudom, hogy nem esett jól neki, de elégedetten vigyorgok. Egy alakváltó hat évesen éri el azt a kort, mikor a természete összehangolódik a mágiájával, így képes lesz egy állattá változni és azzá átváltozni utána bármikor.
Akinek a természete ravaszságról árulkodik általában róka lesz, de akár hollóvá is változhat.
Ha hűséges, kutya lesz, ha emellett harcias is, akkor farkassá válik.
Szeretem Maltazárt azzal cukkolni, hogy nyúllá kellett volna változnia, hiszen hihetetlenül gyáva. Valójában nagyon örülök, hogy macska. Mindig szerettem a macskákat és kevésbé feltűnő egy macskával sétálni az utcán, mint például egy vadkannal.
-Megoldottad, nem? -Mal belekönyököl az oldalamba. -Mindig megoldod a nehéz szitukat. -kacsint, majd felpattan az ágyról és beviharzik a fürdőbe.
Fáradtan fordulok a hátamra. Holnap is nehéz napom lesz. Behunyom a szemem és visszaemlékszem, mikor még apu is velünk élt. Amikor együtt futattuk a bárányainkat a régi házunk közelében a mezőn.

Reggel van, ami azt jelenti, hogy el kell látnom az állatokat. Örömmel nyugtázom, hogy a főzet bevált, mert Kerge vidáman futkos előttem a kifutójában. Friss vizet adok nekik, amikor nagy csattanás hallatszik. Gyorsan a hang irányába nézek. Bár a kertünk az állatok miatt nagynak számít, könnyen eljutott hozzám a szomszédház ajtajának becsapodó hangja. Figyelem, ahogy az egyik ismeretlen dühösen távolódik a háztól. A földútat követve megy az erdő felé. Az erdő a mi házunk másik oldalán van. Így muszáj lesz elmennie a házunk előtt. A házunk emeletes, fehér színű. Teljesen átlagos. A ház mögött van az istálló, a nyúlak ketrece. Balra vannak a gyümölcsös és a vetemények. Jobb oldalt a szárnyasok, előttük a kecskék. Így közel vagyok a kapuhoz. Úgy állok, hogy a mogyoróbokrunk takarjon amennyire csak lehetséges.
Lélegzett visszafojtva nézem az idegent, készen arra, hogy elkapjam a tekintetem, ha erre nézne, de fel se pillant csak maga elé bámul.
Jobban szemügyre veszem. Magas és ránézésre is egyértelműen izmos. Nem meglepő mivel egy vérfarkas. Sötét haja van, amihez illik az öltözéke; sötét nadrág és póló. Őt láttuk Mallal a barkácsboltban. Mögé nézek. Egy alakot pillantok meg. Ő is dühösnek tűnik. Arca homályos nem tudom pontosan kivenni. Testének körvonala furcsán megremeg minden másodpercben.
Nagyot sóhajtok. Nem kell sokáig tanakodnom rajta, hogy megállapítsam: szellem.