Bárcsak megérthetnéd... {Befejezett}

II. Gondolat :D

 Ez lenne a másik amit még kitennék :)

Levelek százai, hevernek, összegyűrve, a padlón. Értetlen, fáradt arcomat, kövér könnycseppek áztatják. Az idő csak pereg, de én mégis egy helyben állok. Mintha várnék valamire. Talán egy csodára, mely, visszahúz téged hozzám. Egy borítékot tartok, gyenge kezeimben. A borítékon a te neved szerepel. Néha, néha egy kövér könnycsepp, lepereg arcomról, úgy perzseli bőröm mint még soha azelőtt. A borítékot az asztalra helyezem, az ujjaim végigsiklanak, a papíron. Bárcsak itt lennél most velem.

1. Levelem, melyet hozzád címzek!

Egy átlagos napnak indult, mint a többi, mégis több lett belőle! Reggel a szokásos szájra puszival ébresztgettél. Mosolyogva nyitottam ki fáradt szemeim, majd rád emeltem tekintetem. Sosem tudtam betelni a mosolyoddal. Mikor megcsókoltál, lepkék repkedtek a hasamban. Minden olyan tökéletes volt, addig a napig!
Emlékszem, egy csókot leheltél a homlokomra, nekem ez mindig is többet jelentett egy hosszú csóknál. Így búcsúztál el aznap. Vidáman indultam munkába, tudtam pár óra múlva találkozunk majd otthon. Mikor végre hazaértem, fáradtan dőltem le a kanapéra, és a tévét bekapcsolva, próbáltam elütni az időt. Vártam, hogy haza gyere, vártam azt a percet, mikor betoppansz majd az ajtón, és mosolyogva, hozzám sétálsz, és a szokásos homlok puszival üdvözölsz majd.

Az idő lett gyászos barátom, mely attól a naptól kezdve, elkísér majd mindenhova.

Aggódtam, mert nem jöttél, mégis reménykedtem abban, hogy biztos minden rendben van veled. Hat órát ütött az óra, mikor a telefonom rezegni kezdett. A testvéred neve, villogott a képernyőn, ekkor már sejtettem, hogy valami nincs rendben. Remegő kezekkel vettem fel a készüléket az asztalról. Fogadtam a hívást, de mikor meghallottam azt a hangot, mely oly gyászosan szólt, egy percre én magam is meghaltam legbelül. Először nem tudtam felfogni a szavakat, nem tudtam eldönteni, hogy ezt most csak álmodom, vagy tényleg megtörténik velem. Miután elköszöntem a testvéredtől, lezártam a telefont, és visszatettem az előbbi helyére. A lábaim szabályosan remegtek, a kezemmel együtt, és hiába akartam elhitetni magammal, hogy ez csak egy rossz álom, sajnos nem jött össze. Pár percnek el kellett telnie, míg teljesen felfogtam, ami történt, de a sírásom nem hagyott alább. Zokogtam, üvöltöttem a nevedet, abban a pillanatban úgy éreztem, meghaltam legbelül. Elvesztettem azt az embert, aki a világot jelentette nekem, és még csak el sem tudtam tőled búcsúzni. Meghaltál, de az emléked örökké velem él majd!