Sárkánykrónikák

Mosolyogj!

Dermedten ültem a kocsiban, az ablakot bámulva, amin a tükörképemet láttam. A légzésem elnehezedett, szúrt az oldalam. A bal lábamat egyáltalán nem éreztem. Na, nem mintha a jobbat olyan nagyon éreztem volna. Kedvem lett volna szólni, hogy szedjenek ki a kocsiból, de a torkom elszorult.

Az még csak a legnagyobb „szerencse", hogy egyedül voltam az imádott Opelemben. Krisztián, a bátyám, mindig mondogatta is, „Vegyenek tankot, a húgom jogsit szerzett! Tank kell ide!". A járókelők ezen a felkiáltásán mindig jót mosolyogtak, én meg ilyenkor oldalba böktem. De most senki nem mosolygott. Halványan láttam a szemem sarkából, hogy tömeg gyűlik a roncshalmaz köré, amiben én éppenséggel tartózkodtam, nem túl kényelmesen. Felköhögtem, de hasztalanul, így sem kaptam levegőt. Becsuktam a szemem, pedig nem akartam. Tudtam, ha egyszer megteszem, nem biztos, hogy még egyszer kinyitom. Mégsem tettem másképp. Tompán hallottam, hogy valami nagy tömeg – bizonyára azok, akik az előbb hirtelen körém gyűltek – megrettenve levegő után kapkod. Egy kar ragadott meg, és kedvem lett volna leordítani az illető fejét, hogy ez most rohadtul fáj, de nem voltam képes kinyitni a számat. Jahhj! Egyre csak éreztem a szorítást a mellkasomban, és talán még igazat is adtam volna magamnak, hogy elnedvesedett az oldalam, de nem tudtam pontosan megállapítani. Ott, akkor nem. Madarak kedves, vidám, tavaszi éneküket hallottam valamennyire, és szívesen elmosolyodtam volna ezen, de talán meg is tettem. Nem éreztem semmit. Azt voltam csak képes befogadni, hogy a hideg murvára fektetnek, és hogy egy nő sietve eldarál valami ilyesmi hülyeséget:

- ...tizenöt évesnél idősebb lány. Igen. Sokan látták. Mellkasi sérülésnek nézem...

Francokat! Tizennyolc éves vagyok. Ezt a sok idiótát! Kedvem lett volna nevetni, amikor valaki letérdelt mellém, és elárulta nekem, azt a piszokra nagy titkot, ami teljesen sületlenség is egyben, hogy „semmi gond". Meg amúgy is nevettem volna szívesen. A lehető legrosszabbul sült el az, hogy éppen kirándulni mentem. Egyedül. Persze, nem arról van szó, hogy nem vagyok egy társasági ember, csak hát, gondoltam kitisztítom a fejem. Még ma tele lesz velem a híradó. Legbelül a szívem szakadt meg – lehet, hogy ténylegesen is –, de mégis, én most már teljesen éreztem, hogy egy hatalmas vigyort kenek a fejemre. Az optimizmusomat senki nem törheti le. Legalább azt fogják mondani, hogy próbáltam boldognak lenni. És ami a legfontosabb: Mosolyogva érkezek meg valahova. A pokol, na az tőlem igencsak messze áll. Soha nem rosszalkodtam. Csak nem festhetek rosszul az első találkozáson, amikor örökre szóló lakótársakat kapok. Mindenképpen mosolyogni fogok. Na már most, ezzel csak az a baj, hogy nem nagyon tudtam uralkodni az izmaimon. És szép lassan, biztosan lehervadt a mosoly az arcomról. De legalább nem önszántamból. Á, nem ám! És akkor a mellkasomban végtelen ürességet éreztem, mintha leszívták volna a levegőmet, és lecsapolták volna a véremet. Résnyire még ki tudtam nyitni a szemem, de csak elmosódott, színes foltokat láttam kék háttérbe szorulva. Az volt az ég. És a későbbiekre már nem foghattam, hogy beesteledett, mert minden elsötétült. Meghaltam. Az sem kizárt, hogy mosolyogva.