Sárkánykrónikák

Én hiszek abban, hogy...miben is?

A testemet valami szilárd dolog erősen szorította. Egyre jobban. Az előbb nem kaptam levegőt, most pedig erősen kiszorították belőlem. Hát, köszönöm szépen, de akkor inkább az előbbit választom. Várjunk csak! Mi az, hogy az előbb meghaltam, most meg kapok, khmm, „kapok" levegőt? Teljesen össze vagyok zavarodva. A fülemben lehelet lágyan hallottam valami kellemes, vékonyka hangot. „Akard! Csak akarnod kell!" Mit akarjak? Téves címzettet kapott az üzenet. Valaki a budiról kommunikál ezzel az illetővel? „Akard! Nem fog könnyen menni. Muszáj megpróbálnod. Muszáj akarnod." Megéreztem a testemet fogságban tartó...dologban, hogy lüktet benne valami. Erősen koncentráltam, és megint megéreztem. Mint...a víz gyenge hullámzása. Véráramlás. Megint. Ismétlődött. „Akard!", erősködött a türelmetlen, még mindig leheletnyi vékony hang. Én akarok, csak nem tudom, mit. Akarom! Igenis akarom! Az ég szerelmére, akarom! Akarok újra levegőt venni. Akarom érezni a mellkasom egyenletes emelkedését, és süllyedését. Akarom! Újra látni az ég millió árnyalatát, még ha csak egy pillanatra is, de akarom! Akarom! Ekkor megéreztem, hogy körülöttem siklik az a szorító skatulya, és mozdulok. Ugyanúgy fuldokoltam, de arrébb mozdultam. Akarok újra egy meleg ölelést. Akarok még egy meghitt pillantást. Akarok még egyszer gyertyát gyújtani, majd elfújni. Akarok énekelni a zuhany alatt. Akarom! Akarom! Akarom! Tovább mozdultam. Meg akarok tanulni biciklizni. El akarok menni moziba. Akarok a családommal lenni.

Akarom!

Újra csúszkáltam a gyengéden lüktető dologban, és hirtelen hatalmasat szorított rajtam. Azt hittem, eltörte a csontjaimat, de nem is állhattam messze az igazságtól. De ez az erőteljes szorítás csak egy pillanatig tartott, mert utána kiestem. Kiestem a...a... Nem, még mindig nem tudom, miből. De hassal estem a földre. A puha, selymes, sugárzóan zöld fűre. Felfordítottam a fejem az ég felé. És valóban ott volt. A maga gyönyörű végtelenségében. A hátamra feküdtem. Nemsokára megéreztem a mellkasom emelkedését, ahogy a levegő megtölti tüdőmet, mint a teletöltött pohár, ami csak a peremével tartja meg a folyadékot. Igen, pont úgy éreztem magam. Teletöltve. Teletöltve azzal, aminek a hiányában már egy jó ideje szenvedek. Lenézem a mellkasomra...de akkor nem ott akadt meg a szemem. Anyaszült meztelenül hevertem a fűben. Aminek én csöppet sem örültem. De levegőm legalább volt. Ahhj, de még milyen! Friss, tüdőket táncra perdítő, finom levegő. Hátradobtam a fejem, aminek következtében az koppant is egy nagyot. Éltem. Meztelenül, de éltem.

Éltem.

- Élsz még? Élsz! - hajolt a látóterembe (fölém) az a lágy hangú személy.

Lány volt, nagyon is szép. Szőke haja laza kontyba volt kötve. Gyönyörű kontrasztot alakított ki ez a hajszín a kék szemével. Megrázta a kezét a fejem felett, mire kissé hunyorítottam.

- Kiessa vagyok. Előhozó. De ez neked nyilván semmit sem mond – mosolygott.

Levette magáról a köpenyét – rajta bezzeg az alatt is volt ruha! -, majd amikor felültem, a hátamra terítette azt.

– Hogy hívnak?

- Hol vagyok? - néztem körbe, de nem nagyon volt ismerős.

- Mleerben. Azon belül is az Elloxien erdőben. Természetesen, ha képes vagy bármi információt is befogadni, szívesen elmagyarázok mindent. Habár, az nem az én feladatom... - töprengett.

- Mi van?

- Teljesen mindegy. Jól vagy?

- Igen. Vagy...nem tudom. Azt hiszem, igen.

- Akkor jó. Hogy hívnak? - ismételte meg a kérdést türelmesen.

Ismételten nem válaszoltam.