Sárkánykrónikák

Vacsora-ízem van?

Berepült egy, a hegy tetején fekvő barlangba, engem meg bedobott a sötét, árnyékos részre. A barlang bejáratába állt, és kitárta a szárnyait. Nekihátráltam a nyirkos falnak, és a térdeimet összefontam a karjaimmal. Facsarta az orromat a bűz. A sárkány mély levegőt vett, előrébb lépett, amitől szívesen beleépültem volna a falba. A barlang hosszú volt, és olyan, mintha a szája előtt egy nappali volna, ami még úgy-ahogy halványan kivilágított volt a beáradó fénytől. Balra kanyarodva volt a folyosó, amiben simán el lehetett volna tévedni a sötétségtől. A sárkány lomhán elcsúszkált mellettem, és mielőtt eltűnt volna a árnyékok között, rám emelte tekintetét. Gyönyörű, fehér szeme volt, egy kicsi ametisztes ragyogásban. De nem vak. Hosszúkás fejét durva, nagy pikkelyek ékesítették, és nagy orrlyukakban végződött. Kinyitotta hatalmas száját, amitől kivillantak hatalmas, éles, hófehér fogai. Elkullogott a folyosóba, és amíg el nem tűnt hosszú farka is, nem kezdtem el sírni. Nem akart ő engem bántani – mondogattam magamnak. Igaz volt ez? Nem biztos. Hülyeség ez? Az. Félek? Naná!

Összekaptam magam, véres katonai egyenruhám ujjába töröltem a könnyeimet. Felálltam. Reggel még katona akartam lenni. Ez a tervem most egy kicsit megingott, de erős vagyok, és igaz, hogy nincsen nálam fegyver, egy sárkányt nem tudok leütni, de ha elkezdek futni, akkor ki tudok szabadulni. Felálltam, belestem a folyosóra, ahonnan valami döglött állat szaga érződött, és a sárkány mozgolódásának halk susogásai, neszei hallatszottak. Előrelendültem. A bal lábam fájt. Lenéztem, de nem láttam semmit. Még futottam pár lépést, de felnyögtem. Már tudja, hogy mi a tervem. Akkor már vagy meghalok, vagy megszökök, de ha Kobra, vagy Kiessa elé tudok futni, akkor megmenekülhetek. A sárkány felhördült mély, öblös hangján. Ökölbe szorított kezekkel csúszkáltam ki a barlang szájához, de ott a sárkány kiért a folyosóból, és én nem gondolkodtam.

Ledobtam magam a földre, mielőtt feltűzött volna éles karmára. A mellkasomhoz húztam a térdeimet, és ellöktem magam a földtől – legurultam a hegyről. Ez ugyan fájdalmas volt, igaz, de gyorsabban leérek így, mintha lebotorkálok a sárkánnyal a nyakamban. Amaz kijjebb mászott a barlangból, és megcsúszott pár kövön, de talpon maradt, és felemelkedett. Hallottam hatalmas, megfélemlítő szárnycsapásait, de nem foglalkoztam nagyon vele, mert a hegy lépcsőzetes volt néhány helyen, és ott ráestem „pár" kényelmetlen kőre. Még erősebben szorítottam felsértett, csenevész kis térdecskéimet a melleimhez, hátha így tompítom a fájdalmat. Nem. A hegy hatalmas volt, és a barlang bejárata átellenes irányban van Kiessáéktól. Nem tudok eléjük kerülni. Gurultam, és éreztem, hogy üldözőm felkavarja körülöttem a levegőt. A gerincem talán kettéhasadt, a jobb fülemen melegséget éreztem, nyöszörögve pörögtem, forogtam a hegyes kavicsok és sziklák között. Nem ért utol, aminek örültem, de repült utánam, el akart kapni. Amikor az örökkévalóságnak tűnő gurulásom véget ért, a kavicstengeren feküdtem. Nem gondolkoztam sokáig, ahogy levegőt tudtam venni, fel is álltam, és futottam. A jobb lábam miatt kissé bicegtem, de nem számított. Ha futok, a sárkány el tud kapni. Nem messze magam előtt láttam egy nagy tavat, amit az előbb nem vettem észre. Odafutottam a széléhez, de rájöttem, a sárkány már nagyon közel van, és ha le akarok bukni a felszín alá, be kell mennem a tó közepére, viszont amíg az alacsony vízszinten próbálok oda bejutni, lelassulok. A sárkány már mögöttem volt pár méterrel, és én csak leguggoltam. Amikor fölöttem volt a lába, elkaptam, úgy, hogy ő ne tudjon velem semmit se csinálni. A tó fölé repült. És én pont ezt akartam. A tó közepén elengedtem a lény lábát. Gyorsan zuhantam a vízbe. Nem tudtam, hogy ott milyen mély lehet a víz. Nem is érdekelt.