Sárkánykrónikák

Ezt most tisztázzuk: Shane és én...

Szavak helyett az ujjaimmal megcirógattam ökölbe szorult kezét. Megrándult az érintésemre. Kinyitotta a szemét, és akkor szembesültem az ég összes, gyönyörű szép árnyalatával. A legszebb kék volt, amit valaha láttam.

- Gyönyörű a szemed – leheltem leesett állal.

És csak akkor fogtam fel, mekkora idétlenséget mondtam, amikor kifejezéstelen arccal, fellökve a kis összebarkácsolt széket, kirontott a sátorból.

De a a sebem még nem volt kész. Én egy kézzel mégis mit csináljak? Nem kellett sokáig gondolkoznom ezen, mert Kiessa vágtatott be gyorsan a helyiségbe.

Ő már csak a zavart képemet láthatta, aztán odajött és őrült tempóban hadarni kezdett.

- Mi történt? Jól vagy? Baj van? Shannel történt valami? Fapofával elbaktatott mellettem, azt mondta, Peyton, aztán becsapta magára a háza ajtaját. Mi van? Szólalj már meg! - reccsent rám idegesen legjobb barátnőm, akinek nehéz lett volna bármit is elmagyarázni.

Főleg az érzéseimet.

- Nem tudom, mi a baj – ráztam a fejem kábultan. – Azt hiszem, rosszat szólhattam.

Kiessa ebből egy szót nem értett, de egy mélyről jövő sóhaj után megölelt. Azért, mert látta a szememen az érzelmeimet.

És köszönöm neki.

- Kiessa – fúrtam a vállába a fejem.

- Igen? - simogatta a hajam.

- Te vagy a legjobb barátnőm.

- Én is így érzek – szorított meg szipogva, mire felszisszentem, de hagytam, hadd szipogjon.

Örömében sírt.

...

- Sziasztok! - lépett be Daisy, a hatalmas, koszos kötényét markolászva.

Kiessával éppen kő-papír-ollót játszottunk. Annyival lettem okosabb, hogy Kiessával szemben a papír a legjobb támadóeszköz.

- Szia! - köszöntem én is, miután Kiessa intett.

- Mi újság? - telepedett le a földre.

- Kő-papír-ollózunk. Veled mi a helyzet? - kérdezte Kiessa.

- Hát...hoztam nektek egy kis kenyeret – azzal átnyújtotta a ropogós szeleteket.

- Miért hoztál? - kérdeztem.

- Én szakács vagyok, és ez az első kenyerem. Eddig csak leveseket csináltam. Nem használtam hozzá szakácskönyvet, megjegyeztem, hogyan csinálják a többiek.

Hát, Daisy mindent csinált, de a receptet biztosan nem jegyezte meg.

Már azon tanakodtam, hogy bunkó legyek, és kiköpjem, vagy jómódúan lenyeljem. A gyomrom már sokfélét túlélt, de azért meg akartam kímélni egy ilyen fajta támadástól.

Kiessa aprócska grimasszal lenyelte, míg én nemes egyszerűen a tenyerembe köptem.

Daisy rémülten nézett minket, majd hitetlenül elnevette magát.

- Ennyire szörnyű vagyok? - törölgette a szemeit a kötényével.

Igenek, és Ühümök hangzottak el, utóbbi Kiessa szájából.

Daisy nevetett még egy kicsit, aztán elköszönt, majd kiment.

Kiessa abban a pillanatban lerogyott a földre, és fejét lelógatva öklendezett. Odanyúltam az egyik kis asztalhoz, majd egy vödröt nyomtam haldokló barátnőm elé, aki örömmel elfogadta, és belehányt.

- Ennyire rossz volt? - ráncoltam a szemöldököm – Igen. Végül is, az volt, ja - bólintottam magamnak.

- Az, hát! - ült vissza az ágyamra remegve Kiessa.

- Na, most már nincsen semmi baj! - simogattam meg a vállát nevetve.

- Juj, piszok rossz volt! - lökte el a kezem fájdalmas arccal.

- Már vége van! - alkalmaztam azt a közhelyes mondatot, amit szinte minden akciófilmben elsütnek.

Hatott.

Elnevette magát, ami nagy mértékben hozzájárult a gyógyulásomhoz.

Kiessának varázsnevetése van.