Sárkánykrónikák

Kegyelem

- Én is örülök! - ölelt meg óvatosan.

- De most mi legyen?

- Hmm? - engedett el.

- Shane. Sárkány. Száműzetés. Tudod... - magyaráztam a kezemmel hadonászva.

- Ja... Beszélnünk kell vele.

- Hol van?

- Keressük meg – vonta meg a vállát mosolyogva, majd előreengedett, de én hátul még hallottam, hogy kuncog - Azt hiszem, nem lenne ellenedre.

- Mi van? - tettem csípőre a kezem forgás közben.

- Óóóó, semmiiiiiii! Mit csináltál, hogy így képzelődsz? - csóválta a fejét rosszallóan, de a szemén láttam, hogy szórakoztatja a dolog.

- Hát, éppenséggel az történt, hogy verekedtem egy sárkánnyal, ezért a bal lábam, karom, és fülem kb. ripityára tört! - billentettem oldalra a fejem felhúzott szemöldökömmel.

- Ó, nem, nem tört el a füled! – sietett a magyarázattal - Az kicsit...

- Mi van vele?

- Hát, úgy nincs.

- Tessék? - ordítottam, és a fülemhez kaptam. Erősen.

És akkor megint felordítottam.

- Jujj. Bocsi – harapta be a száját, a cipőjét tanulmányozva.

- Nem, ez most az én hibám – pislogtam vissza a fájdalomkönnyeket.

- A spontaneitásomért bocsi.

- Nem gond.

- Ilyenkor olyan bunkó tudok lenni – amikor felnézett, a szeme könnyes volt.

- Nem vagy az! - mosolyogtam rá, és az ép karomat átdobtam a válla felett haveri stílusban – Gyere! Keressük meg Shane-t!

...

A fiút az egyik faházban találtuk meg. Éppen az ágyon heverészett, szóval az ő háza lehetett. Az érkezésünkre félrenézett.

- Szia! - köszöntünk egyszerre Kiessával.

- Mit akartok? - kérdezte tökéletesen semmitmondó arccal.

- Elmondtad? - suttogta Kiessa.

Amikor Shane nem felelt, kedvem lett volna egy furkósbottal lecsapni Kiessát, ugyanis a következő pillanatban a nyakába borult.

- Kérlek, mondd, nem szóltál senkinek róla, ugye? Ugye nem szóltál?

- Nem – felelte teljes zavarban a fiú.

Én meg csak álltam ott, tehetetlenül. Vagyis, nem voltam tehetetlen, csak lehetetlen, mert amíg Kiessa megpróbálta felszedni Shane-t, addig én azon morfondíroztam, hogy behívok egy legalább olyan helyes srácot ide, mint Shane, és nekiállunk beszélgetni, hogy ne csak álljak ott, mint a ma született bárány. De hát igazából tényleg ma "születtem"...Vagyis, tegnap, de az már részletkérdés. 

Miután Kiessa lemászott Shane-ről, kiindultunk.

- Na, és – döntötte oldalra a fejét győztes tekintettel, és hangjából csak úgy csöpögött a szirup – mondd csak... Mi volt az a gyilkos tekintet?

- Nem értem! - ráztam a fejem határozottan, pedig értettem a célzást.

- De, tudod te!

- Mit?

- Azt, hogy belezúgtál Shane-be, és engem nagyon meg akartál fojtani egy pillanatig.

- Nem egy pillanatig; egész végig – javítottam ki.

- Amiért haragudnom kéne... - morgott.

Nevetve sétáltunk tovább egy bolthoz.

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte egy nagy szemű csaj a pult mögött.

- Kéne pár váltóruha.

- Van – bólintott - Milyen színűt?

- Teljességgel mindegy.

- Oké.

Elindult pár polc felé, ahol pólók tömkelege volt felsorakoztatva.

- Talán mégis volna pár kérésem.

- Igen?

- Csúszásgátló katonai bakancsot, sötétzöld, fekete, vagy barna pólót, és pár darab katonai egyenruhát kérek.

Meresztgette a szemét ugyan, de csöndben, szorgosan adogatta a jobbnál jobb minőségű, kért darabokat. A vásárlás végére sok új ruhával, pár katonai táskával, és két pár cipővel távoztam. Habár elég jó, hogy minden ingyenes, és csak egy „köszönöm"-mel kell fizetnem, mégis furcsának találom.

- Miért kellenek ezek a sötét színű ruhák?

Válasz helyett csak ránéztem, de valami nagyon rosszat láthatott a szememben, mert lefehéredett. De én csak mosolyogni tudtam. Kihívóan, őrülten, és bátran mosolyogtam.