Sárkánykrónikák

Az állások

Amikor végeztünk a futással, elkocogtunk egy épülethez, ami betonból készült. A falakat fű ölelte körül, a tető naptól csillogott.

- Remélem élvezték a futást, katonák!

- Képzeljétek, én még nem haltam meg... a kiképzés alatt! - viccelődött hangosan egy fiú hátul.

- Holnap is van nap, Gilbert! - fülelt a parancsnok – Oszolj!

...

- Mit csináltál az elmúlt 1 órában? - kérdezte Kiessa, akivel elkezdtem sétálni.

- Katonáskodtam – mosolyogtam.

- Oksi. Menjünk, nézzük meg az állásokat! - vidámkodott, és látszólag nem értette, amit mondtam.

- Én nem megyek. Katona leszek! - virultam.

Hirtelen megállt benne az ütő. Kitágult a szeme, falfehérré vált, megállt, nem mozdult, levegőt se vett.

- Nem!

- Miért?

- Mert nem akarsz te az lenni! Tudom!

- Én tudom, nem te! - mondtam.

- Nem! Te nem voltál még háborúban! Nem az itteniekben!

- De...

- Nem! Nem, és kész! Téma lezárva!

Jó, lehet, hogy túl hamar hoztam meg ezt a döntést, és még csak futottam, de nagyon tetszik ez a dolog. Át kell gondolnom.

- Bocsi! Még meggondolom. Jó?

- Semmi baj. De te ezt nem gondolod meg se így, se úgy. Nem leszel katona! - mondta, és végre megindult.

- Jó! - adtam be a derekam. „Adtam be a derekam." Aha, persze. Majd azt én eldöntöm... - Merre van az állásnézegető?

- Arra – nevetett.

- Oks.

Mikor megérkeztünk, akkor azt hittem, viccel. Ott állt egy szekér. Egy darab szekér. Az is üresen. Előtte állt csak kettő ló.

- Kobra! Gyere!

- Kobra?! - ráncoltam a szemöldököm.

- Itt vagyok! Készen állunk? - kérdezte egy középkorú, nagydarab férfi, felpattanva a szekérre.

- Készen vagyunk. Gyere, szállj fel előre – hívott Kiessa – Ő Kobra.

- Jó napot, Peyton vagyok - ráztam vele kezet.

- Most megnézed az utazói állást - vigyorgott Kiessa.

Kiindultunk az erdőből, távol az erdei falutól, és egy hatalmas hegyhez értünk, ami egy szem magában állt, oszlopszerűen nyúlt az év felé - olyan magas volt, hogy a hegylábtól nem tudtam volna ellátni a tetejéig. A hegy tövénél hatalmas sziklák voltak, de ahogy kifelé nézett az ember, láthatta, hogy egyre kisebbek vannak szétszóródva a földön, végül egy hatalmas kavicstenger.

Hirtelen megijedtem.

- Mi volt ez? - ugrottam egyet a lovaskocsin.

Éreztem valami....

- Mi történt? - kérdezte aggódva Kiessa.

- Valami fent...ott fent...morgott. Vagy... nem is tudom...

Kiessa fejfordítás nélkül ránézett Kobrára, aki aprócskát bólintott.

- Nézd – kezdte Kiessa –, el kell mondanunk valamit. Pontosabban nekem. Ez a hely nem olyan, mint ahol éltél. Itt... - sóhajtott – Nehéz elmagyarázni. Hát...a lelkünk átvándorol...ide, ahol vannak természetfeletti lények. Mi nem azok vagyunk, ezt most szögezzük le. Ez egy olyan hely, ahol nem csak állatok vannak, hanem...szörnyek is. Vannak a sárkányok, akiket most hallottál. Vannak még az Elveszettek, és a Száműzöttek, akiknek mellékhobbija a gyilkolás. Az Elveszettek azok, akik...úgymond, a pokolra jutnának, csak hát, olyan nincs, viszont akkor ide jönnek Elveszettként. A Száműzöttek azok, akiknek gyógyíthatatlan betegségük van, vagy megszöktek és hasonlók. Most éppen...az Elveszettek felé tartunk.