Sárkánykrónikák

Nagy a tét

A sok kavics megmozdult a cipőtalpunk alatt. Fentről, a hegy tetejéről hűvös szél fújt. De azon kívül semmit nem hallottam. Könnyű, gyors léptekkel nekiiramodtunk a hegyoldalnak. Kissé már fájt a lábam, de nem szóltam; Nem én! Kiessa bakot tartott nekem, amin felmásztam a hideg száklára. Ő maga segítség nélkül felmászott. Akár egy atléta! Vagy egy parkour-ös... Elkezdtem mászni, hátrahagyva Kiessát, hogy hátul szemlélődjön. A mászásunkat cinege és rigóének kísérte, a hátunkat fújta a szél, a hasunkat szorosan a sziklák fagyos tetejéhez nyomtuk. Hjajj, még tavasz eleje van. Fene egye a tavaszi hidegeket!

Egy jó hosszú, idegtépő mászás után már csak tíz méterrel voltunk a barlang bejárata alatt. A lábam sajgott. A karom úgyszintén.

- Hogyan csináljuk? - suttogta a mellettem lapuló barátnőm.

- Először is kirögzítjük a köteleket. Oldalra osonunk, és onnan bemegyünk. Te mögöttem jössz, és a barlangfalhoz nyomakodva bemegyünk, ameddig tudunk. Benézünk, ha bent van a sárkány, akkor csöndesen kijövünk, és lemászunk a kötélen.

- És ezt miért is csináljuk?

Igazából érdekelt, hogy mit rejt a barlang, de nyilván senki nem tudná elmondani. Lehet, hogy csak egy kis fészek van ott, ahol aludhat, de fúrta az oldalamat a kíváncsiság.

- Meg akarom nézni a barlangot.

Kistányérnyi méretűre nyílt szemeket kaptam az őszinte válaszomért. Gondolom, az ilyen alkalmakra találták ki a kegyes hazugságokat.

Felkúsztunk, és odacsúszkáltunk a barlang bejáratának oldalához, majd egy hegyes, kiálló sziklára kötöttük a köteleinket, gyorsan, de biztonságosan. Intettem Kiessának, hogy bemegyek – veszélyes lett volna sugdolózni. Amikor beléptem a fal mentén, Kiessa hátulról megcsapta a karomat. Hátranézve láttam, hogy erősen befogja az orrát, és a másik kezével csapkod. Hát, bevallom, szagos volta hely. Mit volt mit tenni, elhúztam a számat, és vállat vontam.

Tovább indultunk, és beértünk a még kissé világos „nappaliba". Elmutattam kísérőmnek a folyosót, ahol folytattuk utunkat. Ott már lehengerlően meg lehetett érezni a döglött állatok szagát. Ahogy egyre jobban haladtunk, koromsötét lett, és nem nagyon tudtuk, hogy a nagy tapogatózásban mikor fogjuk meg a sárkányt. Hosszú folyosó volt, azt meg kell hagyni! A végén egy körterem volt. Bent kis tűz táncolt bal oldalt. Rögtön megcsapott a melege. Középen egy nagyon poros, rozoga székhez hasonlító dolog volt, amire féltem volna ráülni. Oldalt mindenütt combmagasságig érő ládák hevertek. Egy patkány elszelelt mellettünk, amitől megijedtünk, de időben észhez tértem, és rátapasztottam a kezem mindkettőnk szájára. Bekukkantottam, de nem láttam egyetlen halálos élőlényt sem. Rámosolyogtam Kiessára, aki le is vágta a dolgot.

- Halkan gyere mögöttem.

Úgy tett, ahogy kértem. A helynek volt egy olyan különös kisugárzása. Furcsa volt. Különös volt. Félelmetes. Odamentem az egyik ládához, és látva, hogy nincsen rajta lakat, odaintettem magamhoz Kiessát.

- Segíts! - suttogtam.

Lehet, hogy nincs itt senki, de én akkor is féltem egy kicsit.

Együtt nagyjából nyikorgásmentesen kinyitottuk, és amíg én hátat fordítva nézelődtem, úgymond őrködtem, hátha valami mozgásra leszek figyelmes, Kiessa belepillantott a ládába.

- Azt a ...!

- Mi az? - kérdeztem.

- Több tucat ametiszt. Gyönyörűek!

- Csiszolatlanok?

- Azok.

- Más is van benne?

- Megnézem! - óvatosan, örömteli képpel turkált egy kicsit, aztán felnézett – Semmi más.

Egyre jobban éreztem, hogy jól tettük, hogy kirögzítettük előre a köteleket.

- Miért olyan érdekes az ametiszt?

- Mert régen nagyon sok volt, ma meg már csak pár helyen található. Ezek szerint itt is... - motyogta.

- Nézz körbe, és szólj, ha látsz valami érdekeset. Én itt őrködök.

- Hé! Nézd! - legyintett magához, és a nagy, öreg székhez – Ez egy trón! Nem hiszem el! Egy trónteremben vagyunk? Lehetséges?

A trón háttámláján egy kard helyezkedett el, gyönyörű, arany markolattal, kecses ívű pengével. Fantasztikus volt.

- Hát? Itt van előtted, nem? - röhögtem.

- Jujj, mi az? - ragyogott fel a szeme.

Odaballagott a falhoz, amin egy szakadt vászondarab csüngött. Kicsit összehajtogatta a széleit, és ámuldozva nézett rám újból.

- Egy térkép!

- Mi van rajta?

- Hát, sok minden, egészen távoli helyek is.

- Akkor visszük. És egy kisebbet az ametisztből.

- Ez nem lopás? - ráncolta a szemöldökét.

- Nézd, a sárkánynak nincs szüksége térképre, az ametiszt pedig ritka, és bizonyíték, hogy a későbbiekben is vissza kell ide jönnünk. Ketten.

Elmosolyodott, majd szedett egy darabot az ametisztből, a térképet pedig óvatosan letépte, és gondosan belehajtogatta a táskájába, a kristályt pedig ráhelyezte.

Látszott rajta, hogy kicsattan az örömtől, mintha csoda történt volna.

- Nézzünk bele a többi ládába is – ajánlkozott izgatottan.

Felnyitottunk még egyet, amiben rengeteg sárgás papírú levél feküdt. Megnéztük volna a címzettet, de csak az volt rá írva nagyon szép, díszes betűkkel, hogy „M. S. A.".

- Kié lehetett?

- Talán ki kellene bontani – tanácsoltam.

Kinyitottuk, de üres volt.

Morgást hallottunk kintről.

- Peyton! – súgta rekedtes hangon, és még a sötétben is láttam, hogy remeg – Én el akarok bújni.

Még mielőtt bármit is csináltam volna, sajnálkozva belepillantottam barátnőm szemébe.