Sárkánykrónikák

Barátnői támogatás

- Mi a baj? - kérdeztem Kiessát, amikor még mindig nem szólalt meg.

- Semmi – rázta meg a fejét.

Mintha ezzel a mozdulattal ledobta volna magáról ezt a gondolatot.

- Oké.

- Mihez van kedved? - váltott témát hirtelen.

- Nem tudom.

- Idehívjam Shane-t? - húzta ördögi vigyorra a száját.

- Ne! Nehogy! - tiltakoztam azonnal.

- Mi a baj? Talán szerelmes vagy? - kacagott.

-Hagyd ezt abba.

- Miért? Talán nem igaz?

- Tudod jól, hogy igaz - néztem rá unott tekintettel.

- Jó, tudom, de muszáj hallanom! - vitatkozott tágra nyílt szemmel.

- Nem!

- De-de-deeee!

- Nem!

- Szerelmes vagy Shane-be, szerelmes vagy Shane-be, szerelmes va... - táncikált ültében, de az ajkára tapasztottam a tenyeremet.

- Hadd ne kelljen kimondanom! - könyörögtem – Még meghallja!

- Az előzőt is meghallhatta volna! - vont vállat.

- Arrgh! - morogtam.

Nincs mit tenni. Azt már én is beláttam, hogy jól néz ki, de még nem voltam vele eleget. Azt az időt, amit velem töltött, akkor is vagy meggyógyított, vagy kiakadt, vagy a tökéletes karjaiba vett. Nem vagyok annyira reménytelen, hogy már azon ábrándozzak, hogyan fog szerelmet vallani.

- És mégis mi volt a sárkánynál? - érdeklődött óvatosan.

- Semmi.

- De valami csak volt. Nincsenek rajtad újabb sérülések.

- Éppen ez bizonyítja, hogy nem volt semmi – ráztam a kezemet.

- Olyan izé vagy... - durcáskodott, és karba fonta a kezét.

- Mi? Nem hallottam jól – böködtem az oldalát.

- Izé vagy! - nyomta előre a fejét, és nyelvet öltött rám.

- Izé vagyok? - vontam fel fél szemöldököm, majd lassan elmosolyodtam – Ezt gondold át még egyszer!

Felkacagott. Jó volt hallani.

- Elnézést! - jött be a sátorba egy lány, egy forró vizes fémvödörrel a kezében.

Kb. annyi idős lehetett, mint mi, sötétbarna haja a melléig ért, nagyon pici, barna szemei minket vizslatott. A fejem mellé, a földre tette a vödröt, majd ahogy rám nézett, elkezdett beszélni.

- Daisy vagyok! Hoztam vizet, amivel majd le lehet tisztítani a sebeket. Ezt hamar meg kellene csinálni, mert félóra múlva kihűl. Te ápolod? Hogy hívnak titeket?

- Ő Peyton, én meg Kiessa vagyok, de nem én ápolom – mosolygott rá Kiessa.

- Jó. Mik vagytok?

- Én előhozó, ő pedig még csak tegnap jött.

Tudok beszélni, Kiessa. Tudok.

- És min gondolkodsz? - ült le a földre, majd ott a zsebes kötényébe törölte vizes kezeit.

- Katona akarok lenni.

Kiessa felröhögött, és viccesen megbökte a vállam.

- Jajj, mindig meg tudsz nevettetni! Fenomenális ez a lány! - fordult Daisy-hez, aki nagyban pislogott, hol egyikünkre, hol másikunkra – Egyfolytában vicceket mond! Ez is fergeteges! Még hogy katona! - kacagott, és még tapsolt is hozzá.

- Tényleg vicces! - mulatott Daisy - De igazából mi akarsz lenni?

- Előhozó akar lenni, barátnője példájára. Ugye? - nézett rám, és bal szemével kacsintott.

Ezt irigyeltem, mert én csak a jobbal tudtam, a balnál olyan, mintha egy szösz belement volna a szemembe.

- Aham – iparkodtam hevesen bólogatni.

- Na, és te mi vagy? - érdeklődte meg kedvesen Kiessa.

- Én szakács...

Tudtam, miért csinálja. Tegnap sem díjazta különösképp a katona-kedvem. Ez itt ezek szerint valami nagyon rosszat jelenthetett. De a fiúk megtűrtek maguk mellett.

...

Daisy nagyon kedves lány. Jól elbeszélgettünk vele. Kiessa estig ott maradt velem, de aztán elaludtam, és nem tudom, hogy elment-e.

A szüleink Magyarországiak, ahogy Krisztián is. Egyik nyáron kiköltöztek Angliába, ahol megszülettem. A szüleim meglepetésnek szánták, így a bátyám azt hitte, hogy fiú leszek. Hát erre én mit mondhatok? 5 éves volt a születésemkor. Kiskoromban rám aggatta az ő nagy, fiús ruháit.

Kétségkívül ő a legjobb bratyó a világon.

- Peyton. Ki tette? - kérdezte, amikor épp a pulcsiját áztatva hozzá bújtam.

9 éves voltam, és egy Megan nevű osztálytársam levágta az egyik tincsemet. Mivel nem tudtunk vele mit kezdeni, átraktak egy másik osztályba, ahol nagyon jó barátokra tettem szert. Viszont a régi osztálytársaim így nagyon cikiztek. Végül is, 3.-ig szomorkodtam. Akkor új iskolába írattak. Ahol végtelenül boldog voltam, az én legjobb barátnőmmel, Zoe-val. Imádtuk egymást. Egy gimibe mentünk. Elterveztük a jövőnket. És én meghaltam. Cserbenhagytam őt. Talán ma van a temetésem. Pedig élek. Ha tudnák, mennyire. Mennyire, de mennyire élek! Kihasználom a különlegességemet. Kiessa azt mondta, csak azok jöhetnek ide, akik méltók rá. És én méltó vagyok rá.