Sárkánykrónikák

Az oktató

Már eltelt két hét, és már kevésbé fájt a...mindenem. Kiessa minden nap ott volt velem, és csak akkor ment el, amikor Shane megjött. Elcsórta az ételem felét, de nem is bántam. Velem aludt, de akadékoskodott, és nem ment el fürdeni. Viszont éjszakánként csókot lehelt a homlokomra, és csöndben elosont, később mellettem visszavette vászon ruháit, majd bebújt mellém az ágyba. Nappal velem volt, és éjszaka ment ki fürödni, hogy amikor ébren vagyok, akkor minden szabad percét velem tudja tölteni. Én csak úgy tudtam megoldani a fürdést, hogy behúztuk a sátor bejáratát, Kiessa és Daisy pedig fektemben lesikáltak. Ehhez nem nagyon tudtam hozzájárulni. Sajna a tábori zuhanyt még nem tudtam használni. Kissé kellemetlenül éreztem magam, de mivel konkrétan egy percnél tovább nem bírok fájdalom nélkül állni, csak minden alkalommal megköszönöm.

Egyre jobban frusztrált a hőség, hogy a vastag anyag fullasztott. Mivel tavasz van, most jönnek a még melegebb napok, úgyhogy ez már csak rosszabb lesz.

Shane minden nap gyorsan elkészült a sebem kezelésével, és úgy csinált, mintha semmi sem történt volna azon a napon. Én mindig megköszönöm, ő pedig kiront a sátorból, otthagyva engem. Kiessa abban a minutumban szalad vissza, úgyhogy gyanítom, hallgatózik.

- Hogy vagy, szívem? - igen, Kiessának mostanában szokásává vált, hogy úgy beszél, ahogy egy anyuka.

Ettől kicsit elszomorodok néha, mert anyu jut eszembe, de aranyos. Egy nővérhez tudnám talán legjobban hasonlítani. Gondos, figyelmes, kedves, óvatos és megnyugtató.

- Nem jól, és te hogy vagy? - kérdeztem vissza bosszankodva.

- Ez csak egyirányú kérdés. Mi történt? - nézett rám szomorúan.

- Ugyanaz. Mindig csak ugyanaz! Mindig kimegy egy árva szó nélkül! Ezt már nem bírom! Hiányzik, és inkább akkor bosszantson, mintsem így viselkedjen! - kiabáltam.

És ismételten előbb járt a szám, mint kellett volna.

Kiessa halványan elmosolyodott.

- Akkor még mindig... - fogott bele, de befejezte.

- Igen! Még mindig! De ez már nem fog sokáig így maradni! Ha ezen az úton járunk tovább, én megkopasztom magam! - panaszkodtam nyögdécselve.

- Gyere. A séta jó lesz. Ne poshadj itt ebben a sátorban. Már biztosan tudsz sétálni – nyújtotta a kezét.

- Shane biztos örömét lelné abban, ha itt poshadok – feleltem cinikusan, belekapaszkodva a kezébe, hogy felhúzhasson.

- Hagyd ezt abba, jó? - nem kérdésnek szánta.

Gyönyörű kék szeme elsötétült, és szép szemöldökét erősen összevonta.

Csak feltartottam a kezem, és kisétáltam mellette a sátorból. Már tényleg jobban ment a séta. A faházak a felettük lévő fákat észre sem véve aranyló napsütésben sorakoztak egymás szomszédságában.

- Ha minden fa egy élet, akkor honnan szereztek gyilkolás nélkül alapanyagot? - méláztam, és minden haragom elszállt.

- Nem messze innen van egy erdő, ahol nincs senki, és a fák sem lelkek, úgyhogy onnan szerzünk fát.

- Az furcsa. Hogy hogy vannak „nem lelkes" fák? - ráncoltam a szemöldököm.

- Nem tudjuk – vont vállat, és kicsit lassabban lépkedett, mert észrevette, hogy még gyengén bicegek. – Ezt senki sem tudja.

- Sziasztok! - állt meg előttünk egy tőlünk sokkal kisebb lány.

Vörös volt a haja, és barna bambi szemeivel úgy pislogott ránk, mintha Michael Jackson-tól tudnánk neki szerezni autogramot.

- Kim! - lépett hozzá Daisy – Ejnye! Nem megmondtam, hogy várnak? - tette csípőre a kezét.

- Hogy hívnak? - emelte ránk a tekintetét a lány.

- Én Peyton, ő pedig Kiessa.

- Gyönyörű nevetek van! - vigyorgott Kim.

- Neked is – ölelte meg Kiessa, aki persze anyai gondolkodásmódja miatt szükségszerűnek érezte a „felvidító ölelését".

- Kim! Mars! - tapsolt Daisy.

Kim elfutott, Daisy pedig fáradt arccal nézett ránk.

- Micsoda? - kérdeztem.

- Oktató. Nem nagyon szeretik, mert a legtöbben még kicsinek tartják, és cikizik, amiért okosabbnak bizonyult.

- Miért, hány éves? - vette a védelmébe azonnal Kiessa, és ezt megerősítve előrébb lépett.

- 15.

- Nem is olyan fiatal – nevettem.

Pedig belül sírtam.

Hogyan halhatott meg?