Sárkánykrónikák

A futás mindig rossz...

Megszólalni sem tudtam. Csak ültem ott, és néztem. Felálltam, kiugrottam a szekérből, és rohantam a kopár síkságon. Messze magam lőtt láttam valami fekete falat, de én csak rohantam tovább abba az irányba. Kiessa utánam kiáltott, de semmi reakcióm nem volt. Futottam, mintha az életembe kerülne, és az volt a probléma, hogy talán így is volt. Hátrafordultam, és csak annyit láttam, hogy Kobra felnyergeli az egyik lovat. Aztán megbotlottam egy kőben, amitől előrelendültem rendesen, de nem estem el. Még gyorsabban futottam, és nem éreztem, hogy fáradok. Nem...éppen ellenkezőleg. A futás megtöltött energiával. Láttam valamit megmozdulni magam előtt a földön, de nem fújt a szél. Sikítottam egy hatalmasat, de rohantam is tovább. Kiessa megint felkiáltott. És akkor...mintha hatalmas csapkodás keletkezett volna. Mint amikor kirázzák a paplant. Igen, ez olyan volt. Csak ezerszer erősebb. Megfordultam, de csak a felém vágtató Kobrát pillantottam meg, ezért újra a lábam elé néztem. Meghallottam azt az iménti morgás-sikoltást. A sárkány hangja. Ez azt jelenti, hogy MÉG GYORSABB FUTÁS!!! Már a tüdőmet képes lettem volna kiköpni, amivel nemrég éreztem azt a finom, friss levegőt, ami most erősen nem ilyen volt; fojtogatott.

- Peyton! - rohant lemaradva Kiessa.

Ismételten hátrafordultam, és szembesültem azzal, hogy egy lovat semmiképpen nem előzhetek le. Ahogy egy sárkányt se. Na, azt meg végképp nem. Pedig már nagyon közel voltam a fekete, hegyes tetejű falhoz. Még élesebben hallottam a ló patakopogásait a kavicstengeren, de utána áttértünk a porzó földhöz, ami már halálosan közelített a falhoz. És ott a sárkány felüvöltött. Már azt hittem, visszarepül. Á, nagyon nem! Egyre jobban közelített – a talajhoz, és hozzám is egyaránt. Elkapott. Nem erősen szorított, de aggódtam éles karmai miatt. Akkora volt a sárkány, mint egy kétszobás ház. Sikoltottam, sikoltottam, ahogy a torkomon kifért. Adtam bele apait, anyait. Brutálisan jól ment ez nekem. Szerintem, ha itt maradok még egy pár hónapot – aminek így igencsak csekély az esélye –, tökélyre fejleszthetem a sikoltozást. Könyökkel vertem a lábát a jószágnak, de rájöttem:

1. Nem is érzi.

2. Vagy ha igen, leesek.

Na, már most, ha ez a kettő a választható variáció, én nyugton maradok. Sírni kezdtem. Minek tartsam vissza? Ez az a nem túl nőies – számít az? - „taknyom-nyálam egybefolyik" fajta volt. Lenéztem. A falon túlra érkeztünk, és... Édes istenem!

Fekete föld, hamu szállt a levegőben, egy-két helyen tűz lobogott, és egy fekete mocsártó szerű ingoványos, bugyborékoló területet is láttam. Mintha valami megmozdult volna a földön... de nem, semmi. Megint. Jó, inkább felnéztem! A sárkány szárnya vöröses, de inkább lilásfeketébe hajló. Gyönyörű jószág. De azért, reméltem, nem dob le az alattam fekvő szemétdombra. Nem is tette. Megfordult, és a hegy felé repült. Ráért, komótosan csapkodott fátyolos szárnyaival. Lent Kobra vágtatott gőzerővel, khmm, akarom mondani, lóerővel a hegy lábához. Sejtette, amit én. Vagyis, én sejtettem, ő nyilvánvalóan tudta. De így már én is tudtam, és okosabb lettem. Kiessa visszafutott a szekérhez, és kiemelt valamit hátulról. Kihúzta magát, felemelte, célzott, és lőtt. Egy íj. Eltalálta a sárkányt, pont a jobb lábát, úgyhogy előttem volt a nyíl, egy karnyújtásnyira. Kiessa megköszönheti magának, hogy ilyen jó a célzó-, és lövőképessége. A sárkány egy pillanatig megszakította a repülést, de utána ugyanúgy folytatta. Kinyújtottam a karomat, és elkaptam a nyilat. Kirántottam. Vagyis csak akartam – nagyon bent volt. Újból erőlködtem, úgy markoltam azt az átkozott nyilat, hogy az ujjaim elfehéredtek. Kirántottam. A sárkány felüvöltött. A vér végigfolyt a nyílon, és a kezemen. Megijedtem, és eldobtam. Csak nem tudtam, hogy ez jó-e, vagy rossz.