Sárkánykrónikák

Shane

A víz jéghideg volt. Én csak erre emlékszem. A tetején loccsantam egy nagyot, kínzó fájdalom hasított minden porcikámba. Aztán lassan a tüdőm megtelt vízzel, és én... Még egyszer meghaltam?!

...

- Istenem! Olyan rosszul néz ki! - sírt Kiessa.

- Nyugi! Nem a te hibád! - nyugtatgatta egy fiú.

- De! El kellett volna mondanom neki már az elején! Igaza van Shirelynek! Csapnivaló előhozó vagyok!

- Azért nem mondtad el neki, mert meg akartad kímélni a rettegéstől. És Shirley szerint mindenki rossz, csak ő nem – olyan lágy hangot ütött meg a fiú, hogy halványan elmosolyodtam az égető fájdalom ellenére.

Megmozdultam az ágyon, amin feküdtem.

- Hohó! Ébren van? - csapott le a mozdulatra Kiessa félve.

A fiú a karom mellett támaszkodott meg, és a kezét gyengéden az arcomhoz érintette.

- Nem.

- Kicseréljem a kötést?

- Ne, majd én. Te nyugodj meg.

- Oké. Szia Shane! – mondta Kiessa, majd elvonult.

A fiú pepecselt egy ideig, de aztán leszedte a bal fülemről a kötést. És a bal karomról. Meg a bal lábamról is.

- Kicsit csípni fog – suttogta.

Nem tudta, hogy ébren vagyok. Megremegett a szempillám.

Hallottam, hogy egy kis folyadékot kiönt valamibe, aztán a kezét rátette a fülemre. Olyan égető kínt még nem éreztem. A fa semmi nem volt ehhez képest. A víz kibírható volt. A halálomat is csak kicsit éreztem. De ez...

A szemem azonnal felpattant. Felcsaptam az ép karommal, és félrelöktem a kezét.

- Pssszt. Nyugi. Tudom, hogy fáj. Semmi baj – fogta le a karom gyengéden.

Ránéztem. Szőkésbarna haja belelógott kék szemébe. A pólója tökéletesen feszült rá helyenként. Khmm. Na jó, talán megpróbálom türtőztetni magam.

- Ki a fene vagy te, hogy itt miattad majd megpusztulok a fájdalomtól?! - ripakodtam rá.

Ennyit a „megpróbálom türtőztetni magam" című híres, sikertelen tervemről.

- Shane vagyok. És nyugi! Ez a szer segít.

- Segít? Inkább visszamegyek a sárkányhoz egy masnival a fejemen!

- Mi??? Te egy sárkány miatt sérültél meg??? - akadt ki.

Beharaptam a szám.

- Nem. Az eszméletvesztésemet a víznek köszönhettem – morogtam.

- Hol találkoztál te egy sárkánnyal???

Komolyan, figyel ez rám egyáltalán? Hát jó, akkor én se figyelek őrá!

Nem is firtatta tovább a dolgot. Összeszorított szemmel kibírtam a kezelést. Amikor végzett, mélyen a szemembe nézett az ágy mellett guggolva.

- Köszönöm! - motyogtam visszabámulva rá.

Válasz nélkül felállt, és elment.

Amikor körülnéztem, láttam, hogy egy sátorban vagyok. Sárgásbarna vászonborítású, hatalmas sátorban, ahol mindenütt ágyak, és tálcák voltak. A tálcákon gyógyszeres üvegcsék, gézlapok, és egyéb orvosi felszerelések. Egyedül voltam. Álomba merültem.