Rabod vagyok

14. Rész - Bál?

*Ryan szemszöge*
- Mi van? - húzta össze a szemöldökét. Láthatólag nem értett semmit az egészből. Amiért nem hibáztatom, mert csak rázúdítottam az akaratomat.
- Lesz egy bál a héten a Hunter Managernél. És azt szeretném ha te lennél a párom - mondtam kicsit érthetőbben.
- Miért? - húzta fel az egyik szemöldökét.
- Mert szerintem jó páros lennénk - rögtönöztem. Igazi ok, amiért magammal akartam vinni, hogy ne csak nekem kelljen szenvedni, na meg ciki lenne odaállítani, mint főnök, pár nélkül. Tudom eléggé önző dolog...
Felállt a székről, és egy fél pillanatra azt hittem, hogy csak kisétál a konyhából és válaszra sem méltat; de meglepettségemre, megállt mellettem. Apró kezeit a homlokomra tapasztotta, s nekem egy fél pillanatra leállt a szívverésem, majd mikor újraindult ezerszer gyorsabb ütemet vett fel. Mi a fene bajom van velem? Hozzám ér és megőrülök?
- Mit csinálsz? - kérdeztem vontatottan.
- Csak megnézem, hogy nincs-e lázad, mert oltári nagy baromságokat beszélsz.
Lassan felálltam a székről, mire ő elengedte a homlokom, és épp távozni akart, mikor megfogtam mindkettő csuklóját és elindultam felé. Ösztönösen hátralépett.
- Hahaha - szinte suttogtam a szavakat. A poénja elég régi volt, de legbelül mosolyogtam a próbálkozásán. Lassan lépkedtünk hátra, kezei a kezem alatt, szemünk egymáson. Hirtelen a falnál találtam magunkat. Ő neki háttal, én pedig veszélyesen közel. A menekülési útvonalat elzártam, és majdnem olyan helyzetben voltunk, mint alig egy hete. Szemeiben félelmet láttam, ami összefacsarta a szívem újra és újra. Még mindig fél tőlem!
Szorosan behunytam a szemem, majd elengedtem a kezét. Mielőtt ő tudott volna elmenekülni, én szedtem a sátorfámat és elhagytam a konyhát; és amilyen gyorsan csak tudtam felmentem a szobámba.
Megakadályozva, hogy szétverjek valamit a telefonomon kikerestem a legrockosabb számot, majd a fülhallgatót hozzácsatlakoztatva, hallgatni kezdtem. Legszívesebben pofán vertem volna magam újra és újra, amíg csak van fogam; de valami kevésbé erőszakos megoldásra volt szükségem.
Hiába üvöltött a zene a fülemben, az agyam folyton azon kattogott, hogy Jennette fél tőlem. Ezt magamnak köszönhettem és annak, hogy egy idióta vagyok, aki nem bírja a farkát egy helyben tartani. Márpedig ez baj, nagy baj...

*Jennette szemszöge*
Ami az imént a konyhában történt másodpercenként pörgött le újra a fejemben. Kellett egy kis idő, míg észhez tértem és lenyugodott a szívem. Ettem még pár falatot, annak érdekében, hogy ne üres gyomorral feküdjek le, aztán elpakoltam magunk után, mert feltételeztem, hogy már nem fog enni ő sem. Szedtem a lábam a lépcsőn, hogy minél hamarabb felérjek. Szinte hangtalanul - ha a víz csobogását nem vesszük - készülődtem el és dőltem be a pihe puha ágyba. Bármennyire is szerettem volna aludni, nem hagyott nyugodni Ryan szavai. Azt szeretném ha te lennél a párom... Mit akar ez jelenteni? Keresnem kéne a szavai mögötti tartalmat, vagy csak fogjam fel úgy, ahogy minden normális ember?
Sóhajtottam egy nagyot. Miért nem lehet minden egyszerű? Oldalra fordultam és a mackómat az arcomhoz temettem, hátha el tudok aludni.
Reggel nyoma sem volt Ryannek, ami egy kicsit elszomorított; mert volt egy olyan érzésem, hogy szándékosan kerül engem és megy el hajnalok hajnalán. Tényleg jó lenne ha Danielnél laknék, hisz akkor semmi port nem kavarnék.
Unott arccal mentem le a konyhába és ültem a reggelim elé. Mary mosolyogva, néha dúdolgatva pakolgatott mindenfélét össze. Csodáltam, hogy már ilyenkor is friss, és majd' kicsattan az életörömtől. Duzzogva ültem a helyemen és a gabonapelyhemet kanalazgattam. Magam sem tudtam, hogy mi a problémám, de jól esett mindenkire haragudni.
A falon lévő telefon csörögni kezdett, mire a vörös hajú barátnőm rögtön odalépett.
- Hunter lakás. Oké, odaadom - felém nyújtotta a készüléket, amit elvettem tőle. Hátradőltem a széken és próbáltam nem mutatni, hogy mennyire ideges vagyok.
- Igen? - szóltam bele rekedten és vártam, hogy valaki a másik oldalról visszaszóljon.
- Én vagyok az, Ryan - az arcom grimaszba torzult és ha Mary nem lett volna a konyhában, bizony Isten lerakom.
- Mit akarsz? - kérdeztem kedvetlenül.
- Öhm..megjöttek a teszt eredményei! Nem gondoltam volna, hogy ennyire elrontottad - hangja halk volt, mégis határozott.
- Jó, figyelj, nem akarom tudni! - a sírás kerülgetett. A szégyenérzet, hogy csalódnia kellett bennem, mindennél rosszabb volt, akármennyire is igyekeztem tagadni.
- Rendben. Nem hozom fel ezt, sem az éneklésedet ha eljössz velem a bálba! - szinte tudtam, hogy a puccos irodájában ül és vigyorog.
- Ohh szóval visszatértünk a zsaroláshoz - Mary felvonta a szemöldökét, mire megráztam a fejem, ezzel is jelezve, hogy nem érdekes.
- Ahhj, Jennette. Miért olyan nehéz azt mondanod, hogy igen? Jól szórakoznánk, táncolnánk, minden. Komolyan nem értem a nőket - sóhajtott.
- Ha azt mondom, igen; akkor békén hagysz ezekkel a marhaságokkal? - magam sem gondoltam volna, hogy ilyen mélyre süllyedek és beadom a derekam.
- Természetesen.
- Jó, akkor elmegyek! Boldog vagy? - Teljes mértékben - majd egyszerre nyomtuk ki a telefont.
- Ez igazán érdekes volt - nézett rám gyanúsan Mary, miközben én a telefont helyeztem vissza a helyére.
- Nekem mondod? Most báloznom kell vele... - még a gondolatától is kirázott a hideg.
- Komolyan? Ez tök jó lesz! Meglátod! Majd segítek elkészülni meg minden. Juj! - lelkesedett fel az egyetlen szövetségesem a házban.
Este kopogásra lettem figyelmes, ami után a szoba ajtó kinyílt. Meg sem lepett, hogy Ryan győzelemittasan mosolyog.
- Mi ez a nagy öröm? - néztem fel rá. Magamban azért megjegyeztem, hogy betartotta az ígéretét és nem jött be a szobába, amiért kapott plusz egy pontot.
- Te nem vagy feldobva? - ráncolta a homlokát.
- Mitől? Hogy egy szexmániással megyek bálozni, aki folyton zsarol? Nem, ne haragudj. Biztos velem van a probléma - felálltam az ágyról, majd a szekrényhez léptem, és egy melegítőfelsőt vettem fel.
Az arcán erős gondolkodást vettem észre, de totál hidegen hagyott a fantasztikus illatával együtt.
És amilyen csak gyorsan lehetett kilibbentem a szobából.