Rabod vagyok

17. Rész - Mert a múlttól nem menekülhetsz

*Jennette szemszöge*
Hála az Égnek, sikeresen letudtam lépkedni a lépcsőről, mindenféle megbotlás nélkül. Tulajdonképpen, már elég jól ment benne a menés, de reméltem, hogy futni nem kell benne..
Ryan észveszejtően nézett ki a rá szabott öltönyben, és ahogy vigyorgott, látszott, hogy igencsak tisztába van a vonzerejével. A telefont visszahelyezte a falra, majd felém fordult.
- Mehetünk? - nyújtotta a karját.
- Igen - mondtam elveszetten, és miközben magamba fojtottam egy hatalmas sóhajt, átkaroltam a jobb karját és elindultunk az ajtó felé.
Udvariasan kinyitotta azt, majd maga elé engedett. Még hallottam, hogy Mary jó szórakozást kíván, majd a hatalmas ajtó becsukódott. Egy fekete BMW parkolt a feljárón, és egy idősebb úr, ahogy meglátott minket, kiszállt belőle, és a hátsó ajtót kinyitotta. Ryan intett, hogy üljek be, majd miután megköszönte a sofőrnek, ő is helyet foglalt mellettem. Az autó lassan elindult, majd ahogy kiért a Völgyből, gyorsult majd felemelkedett a vezető és a hátsó ülés között egy fekete fal, így ketten maradtunk Ryannel. Halkan sóhajtottam egyet, majd kinéztem a lesötétített ablakon.
- Nézd! Tudom, hogy nem jövünk valami jól ki egymással, ami legfőképpen az én hibám; de nem lehetne, hogy ma este nem ellenségeskedünk? Szórakozzunk, mint két barát! - megdöbbenve hallgattam, és közben igyekeztem, hogy magam elé nézzek, és egy érzelem se suhanjon át az arcomon.
- Na, benne vagy? - húzódott közelebb. Nem tudtam, hogy most csak szórakozásból mond ilyeneket, vagy totálisan komolyak a szavai.
- Most csak szívatsz? - néztem felé zavarodottan.
- Nem. Őszinte vagyok. Szeretném, ha nem az ellenségedként néznél rám, még ha olyan is voltam...tudod... - jól tudtam, hogy miről beszél, és szívesen a képébe vágtam volna, hogy mekkora egy idióta, szexmániás, önző seggfej, de nem tettem.
- Jó - mondtam, de az agyam tiltakozott a kimondott szavak ellen.
Az út további részében csendben ültünk és vártuk a megérkezést. Mikor az autó lelassított, majd megállt, Ryan kiszállt és felém nyújtotta a kezét. Tenyerem az övébe csúsztattam és engedtem, hogy kisegítsen a járműből. Az épület előtt jó pár fotós járkált, és amint meglátták a nagyfőnök Ryant, pillanatok alatt körbefogtak minket. Szerencsére néhány jól megtermett biztonsági őr a kordon mögé vezette őket, így szabad utat hagyva nekünk a bejárathoz. Ryan közelebb húzott magához, amint beljebb értünk az épületbe, majd a liftbe.
El kellett ismerni gyönyörű helyet hozott létre Ryan, az elegancia és a drágaság csak úgy sütött minden négyzetméterről.
A lift kettőnknek hatalmas volt, de mégis úgy éreztem, mintha kevés lenne bent a levegő. Mélyeket lélegeztem, de az agyamba folyton csak azok a gondolatok keringtek, hogy vajon mit fognak rólunk írni az újságokban, meg, hogy mit szólnak majd hozzám, és legfőképpen, hogy mit is mond majd Ryan, ha megkérdezik, hogy ki vagyok. Öröm lesz látni a zavarodottságot az arcán, miközben egy frappáns magyarázatot talál ki.
A lift csengetett egyet, majd kinyílt. Belekaroltam Ryanbe, majd az embertömeg felé indultunk.
- Mosolyogj! - mondta kedvesen, és ahogy felnéztem rá, az ajka sarkában mosoly bujkált.
- Szoktam - védekeztem egyből. Válaszul csak elnevette magát, majd a tökéletesen begyakorolt udvarias mosollyal köszöntött mindenkit, aki mellett elhaladtunk.
Megfogadtam a tanácsát, és csekély vigyorra húztam a számat, hogy azért mégse nézzek ki úgy, mint akit ölni visznek.
Főképp a 30-40-es korosztály volt a többségben, és pont ezért furcsa volt, hogy milyen tisztelettel és ámultsággal néztek rá. Főnökük volt, és szerették. A pillantások Ryanről pár másodperc után rám esett, amitől kicsit feszengtem, de mikor elismerő pillantások tömkelege sugárzott felém, még jobban szerettem volna elhagyni a termet, minél előbb.
A hatalmas bálterem fényesebb volt, bármely csillagnál, hatalmas üvegfalai pedig a városra elképesztő kilátást nyújtottak. Miután tényleg mindenki észrevett minket, érezhető volt az égető pillantások. Nem egy csaj ölt volna, csak, hogy az ő párja legyen, de engem hozott kínozni...
Mázlinkra Daniel jött oda hozzánk, és ezzel is elvonva a figyelmet a bámészkodókról.
- Sziasztok! Jennette! Egyszerűen gyönyörű vagy! - üdvözölt tárt karokkal, majd puszit nyomott az arcomra. Ryan keze szélsebesen a derekam irányába húzódott, majd ott is tartotta azt. És miután megkaptam a puszit, szorosan maga mellett tartott, mintha csak félne, hogy az "apám elvenne tőle".
- Köszönöm - mondtam, miközben visszafogtam magam, nehogy valami hülyeséget mondjak.
- Hol a partnered, akiről már annyit hallottunk? - húzta az agyát Ryan.
- Ahj, ne is mondd! Kész katasztrófa! Nekem semmi nem jön össze, indulás előtt leesett a lépcsőről. Most a kórházban gipszelik a lábát! - fogta a fejét Daniel.
Ryan alig halhatóan megköszörülte a torkát gondolom, hogy a barátja szerencsétlenségét ki ne nevesse, de én tisztán hallottam.
- Pár apró percre itt kell hagyjalak titeket, mert beszédet mondok, de hamarosan visszajövök! Elengedte a derekam, és már indult is fel a zenekar melletti mikrofonhoz.
- Nem gondoltam, hogy eljössz ezzel a nagyképűvel! - bökött mosolyogva a fejével a színpadon éppen beszédet mondó barátjára.
- Hát én se - mondtam halkan, de ahogy meghallotta, elnevette magát.
- Hidd el, kölyök! Ryan nem olyan rossz fej, mint hiszed! Ha majd közelebbről megismered, rájössz, hogy egy aranyat ér - pont ez volt velem a baj. Hogy nem akartam megismerni. Túl sok volt, amit csinált velem és még mindig félek, hogy megteszi újra.
A beszéddel ugyan már végzett Ryan, de rendkívül sokan körülvették, hogy üdvözölhessék, vagy dicsérjék az amúgy jó beszédjét. Még engem is megdöbbentett, hogy milyen jól csinálja a dolgát, akárcsak egy profi.
Öt perc múlva visszatér, pont jó időzítésben, mert Daniel a már kiszemelt szőkét megtekintette, és most elindult, hogy zsákmányául ejtse. Halk zene csendült fel, és megannyi elegáns pár a táncparketre sétált.
- Van kedved táncolni? - suttogott bele a fülembe, amitől a hideg is kirázott. Nagyon nyeltem, de nem tudtam válaszolni, így csak bólintottam. Megfogta a bal kezem, és bevezetett a többiek közé.
- Tudsz táncolni? - kérdezte, de válaszra időt sem hagyva a jobb kezét a hátamra fektette, a balba meg az én fehér ujjaimat fogta. Széles vállára tettem a kezem vele egyszerre kezdtem el táncolni. Ryan jól táncolt. Sőt! Nagyon jól. Az irányítás ott volt minden egyes mozdulatában, és egy cseppet sem bántam ebben a helyzetben.
- Nagyszerű beszéd volt! - mondtam halkan a fülébe, ami kb. egy magasságban volt a számmal.
- Örülök, hogy tetszett - mosolygott. Felnéztem a gyönyörű szemébe, de azon pillanatban meg is bántam, mert ő is engem nézett. Elpirulva hajtottam le a fejem, és csak akkor pillantottam fel, mikor a pörgés jött. Időközben elég közel táncoltunk egymáshoz, és ahogy kipörgetett, majd vissza, a köztünk lévő távolság megszűnt. Meglepően jól ment a tánc a magassarkúban, bár meglehet, hogy csak a bokámon lévő csatoknak volt köszönhető. Felnéztem rá, és láttam, hogy cinkosan mosolyog, mire csak megforgattam a szemem, közben pedig mosolyogtam. De már nem kellett szimulálnom a jókedvem, mert már igazi volt. Jól éreztem magam Ryannel, és meglepett az az oldala, amikor nem ordibál. Távolabb húzódtam tőle, hogy teljes egészében láthassam az arcát, de a tekintetem a terem végében álló házaspárra esett. A szüleimre.