A testőr

3.

Az elkövetkező napok nehezek voltak számomra. Scott még a tanterembe is mindig bejött velem reggel és körbenézett. Aztán mindig a folyosón lévő egyik fotelben ülve várakozott. Ha tantermet cseréltünk, ő is jött. Nagyon komolyan vette a feladatát. Engem rettentően zavart. Már új csúfnevem volt: a maffiózó lánya. A diákok szerint, ha valakit ennyire őriznek, annak csakis maffiózó lehet az apja, akinek nagyon sötét ügyletei vannak. Nem láttam bele apám üzleti dolgaiba, soha nem is beszélt velem róluk, ezért lassan kétely támadt bennem. Talán igazuk van a diákoknak és apám tényleg egy maffiózó? 

Az osztálytársaim nem bántottak, nekik nem volt ez annyira új, hiszen Erikről tudtak. Béla bácsi, az osztályfőnök is nagyon rendes volt, nem csinált a dologból ügyet. Na, persze, gondolom azért a diri elbeszélgetett vele erről, hiszen apám támogatta anyagilag az iskolát... 

Ibolya tanárnő viszont rettentően rendes lett velem. Eddig mindig neheztelt rám azért, mert gazdag szülők gyereke vagyok, mindig kiemelte, hogy ő senkivel sem kivételezik (itt rám célzott), és a jó jegyért mindig alaposan megdolgoztatott. Ám amióta Scott megjelent, azóta nagyon kedves volt velem, nem szólított többet kisasszonynak, hanem Dominikának, sokat mosolygott rám és a jegyek terén is engedékenyebb volt velem. Amikor angol volt az utolsó óra, és Scott kicsöngetéskor bejött a terembe, Ibolya szemei majd kiestek, annyira bámulták a testőrömet. Nem csodálom, a tanárnő vénkisasszony volt. Közel járt a negyvenhez és tudtuk róla, hogy se férje, se élettársa nem volt. Gyakran csináltunk abból viccet, hogy ha rossz kedve volt Ibolyának angol órán, hogy biztosan férfi hiánya van. Amikor Scott bejött, Ibolya sosem sietett távozni. Ez a többieknek is feltűnt, és mindenki izgatottan várta az ilyen alkalmakat, hogy láthassuk Ibolya olvadozó tekintetét. 

Scott miatt még mindig sértődött voltam. A szüleim iránti neheztelés miatt nem akartam vele tárgyalni. Nem volt kit büntetnem, ezért Scottot büntettem. Úgy láttam, annyira nem is zavarja, hogy nem beszélünk. Árnyékként követett mindenhová. Aztán lassanként megszoktam. Nem volt más választásom. A haragom is idővel elpárolgott. Ezért egyik reggel, amikor az iskola felé tartottunk, úgy döntettem, beszélgetést kezdeményezek. Volt egy dolog, amit nem tudtam kivel megbeszélni. 

- Mondd csak, Scott, jártas vagy te nőügyekben? - kérdeztem hirtelen tőle. Láttam, meglepődött, hogy egyáltalán hozzá szólok. 

- Attól függ...miről lenne szó? - kérdezett vissza egy pillanatnyi hallgatás után.

Haboztam. Biztos, hogy vele vitassam meg ezt a témát? De kivel mással? Apa mindig olyan elfoglalt és egyébként is, mit tudna pont ő mondani?

- Hát...nos... - kicsit zavarban voltam. - Van egy fiú...

- Igen? - bátorított. 

- Van egy negyedikes fiú. Balázsnak hívják. Ez az utolsó gimis éve. Nekem nagyon tetszik. De nem tudom, hogyan hívhatnám fel magamra a figyelmét... Az idő sürget...Félek, lekések róla... - Míg beszéltem, addig kibámultam az autó ablakán. Éreztem, pír önti el az arcomat. Kicsit tartottam attól, hogy kinevet. 

- A szőke hajú, kék szemű fiú, akit minden szünetben annyira keresel? - kérdezett vissza.

Megrémültem. Ennyire nyilvánvaló, hogy Balázs után kajtatok? 

- I...i..igen - nyögtem ki nehezen. - Ennyire látszik?

Halkan felnevetett. Kicsit megborzongtam tőle. 

- Nekem az a dolgom, hogy téged és a környezetedet szemmel tartsam. 

- Ó, persze... ez eszembe sem jutott - könnyebbültem meg. - Szóval, szerinted, mit kellene tennem, hogy meghódítsam?

Pár pillanatra rám nézett. Izzó barna szemei voltak, melyek mintha a vesémig hatoltak volna. Éreztem, ahogy a tarkómon feláll a szőr. Elkaptam a tekintetem és mereven kibámultam a szélvédőn.

- Válaszolok a kérdésedre, ha te is válaszolsz az enyémre.... - mondta.

- Rendben - bólintottam.

- Mi az oka annak, hogy ma hozzám szóltál? - kérdezte komolyan. - Két hétig még a fejedet is elfordítottad és nem voltál hajlandó tudomást venni rólam... 

Hangja mintha kicsit megbántódott lett volna. Azt hittem, egyáltalán nem érdekli, hogy beszélek vele vagy sem. Úgy véltem, teszi a dolgát, mert ezért fizetik, a többi meg nem érdekli. Meglepett, hogy mégis firtatja a dolgot. Kellemetlenül éreztem magam. Igazából nem akartam megbántani.

- Sajnálom - böktem ki végül. - Nem rád haragudtam, hanem a szüleimre...Átlagos lány akartam lenni egy átlagos gimiben.

- Neked a szüleid nem átlagosak - jegyezte meg. - De gondolom, neked sem könnyű.

Csak bólintottam. 

- Rendben, elfogadom a bocsánatkérésedet - mondta végül. - A te kérdésedre pedig a válaszom, hogy ne te akard a szőke herceget meghódítani, hanem hagyd, hogy ő hódítson meg téged. A férfiak nem szeretik a domináns nőket. 

- De észre sem vesz engem! - kiáltottam fel kétségbeesve.

- Akkor lehet, hogy nem tetszel neki - mondta nyersen. 

Ez talált. És fájt. Elfordítottam a fejem, nem akartam, hogy lássa, hogy könnyek szöktek a szemembe.

- Nem akartalak megbántani - mondta gyengéden. - Sajnálom. De ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel. Jól mondtam ez magyarul? 

Nem szóltam, megint csak bólintottam válasz gyanánt. Az út hátralévő részét szótlanul tettük meg.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nagyon meglepett, amikor Dominika egyszer csak hozzám szólt. Az még jobban, hogy milyen bizalmas dolgot kérdezett tőlem. Gondolom, nem volt kitől megkérdeznie, hogyan hódítson meg egy fiút. Édesapja kevés időt töltött családjával, az üzlet sok idejét elrabolta. Tiszteltem Polgár úr feleségét, Karinát, aki korához képest nagyon szép nő volt, hogy hűséges a férjéhez, nem neheztel rá, egy igazi odaadó társ. Dominika anyja báját és nőiességét örökölte. Pár év múlva igazi kis hattyú fog válni a most visszahúzódó, hétköznapiságra törekvő lányból. Volt időm megfigyelni (ez volt a dolgom) kecses kis nyakát, szép ívű ajkait, formálódó alakját. Kitartó volt. Két hétig kitartóan nem szólt hozzám, nem vett rólam tudomást. Először még örültem is neki, mert nem bírtam a locsifecsi nőket, akik órákat képesek a nagy semmiről beszélni. Egy idő után azonban bosszantani kezdett ez a makacs hallgatás. 

Míg Dominikára vártam a tanítási órák alatt, körbe jártam az iskola épületét, ellenőriztem a kijáratokat, vész estére megterveztem a menekülési útvonalat. A lány és fiú wc-ket is ellenőriztem. Kiváló hely volt fegyver elrejtésére. Igyekeztem megjegyezni a diákok arcát, hogy egy esetleges új arcot ki tudjak szűrni. Nem érdekeltek a kíváncsi tekintetek. Sőt, Ibolya tanárnő sóvárgó szemei sem. Éreztem, ahogy a tanárnő minden egyes alkalommal majd felfal a tekintetével. Magamban ezen mindig jót mulattam. 

Dominika szerelmét, akit én csak Szőkének hívtam, egy üres fejű idiótának tartottam. A nők, Isten tudja, miért, de kedvelték az ilyen pojácákat. Szinte megsajnáltam Domit, ahogy minden szünetben szemeivel Szőkét kereste. Ha esetleg a fiúnak tervei voltak védencemmel kapcsolatban, mára azok szertefoszlottak, erről kezeskedtem. Senkit nem engedtem a lány közelébe. 

Nevetséges módon szinte örültem, amikor Dominika végre megtörte a jeget kettőnk között. Már vágytam rá, hogy hozzám szóljon. Viszont, amikor a beszélgetés tárgya kiderült, kicsit leforrázva éreztem magam. Nem akartam arra a pojácára egy percet sem vesztegetni, de a lánynak minden gondolata körülötte forgott.  Igyekeztem észben tartani, hogy ez egy normális dolog egy tizenhét éves lánynál, de valami miatt én azt akartam, hogy felejtse el Szőkét. Nekem fájt a legjobban, amikor szavaim hatására elfordította a fejét. Láttam, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán.