A testőr

17.

A doktor nyugtató injekciójától átaludtam egy napot. De valahogy nem ébredtem frissen és kipihenten. Gyengének éreztem magam és fájt a  fejem. Anya az ágyam mellett ült. Amikor kinyitottam a szememet, gyengéden rám mosolygott. Visszamosolyogtam rá. Megsimogatta a fejemet és csókot lehelt a homlokomra.

- Jobban vagy? - kérdezte.

- Egy kicsivel - válaszoltam bágyadtan. - Apa?

- Ő is itt virrasztott az ágyadnál, de elküldtem egy kicsit aludni. Édesem! Annyira örülünk, hogy épségben haza kerültél - mondta elcsukló hangon.

Megszorítottam a kezét. Hogy vágytam én is utánuk, míg napokat egyedül gubbasztottam abban a szobában. 

- Kik voltak a zsarolók? - kérdeztem.

- Nem tudjuk. Nem ismertük őket. A rendőrségi körözési listán sem voltak rajta. Gyorsan akartak pénzhez jutni... 

- Scott honnan tudta meg, hogy elraboltak? - Ez volt az a kérdés, amire a legjobban kíváncsi voltam. Amikor Scott megtalált és a karjaiba zárt, azt hittem, az egészet csak álmodom, vagy delíriumom van. 

- Erik írt neki - válaszolta anya.

- Ugye nem ment még el? - kérdeztem egy kicsit ijedten.

- Nem, még itt van. Mi kértük, hogy még maradjon. Szeretnénk, ha megköszönnéd neki, hogy megmentett és ha jobban leszel, szeretnék egy kis partit rendezni számodra. Arra kértem, hogy még arra is maradjon itt. 

Megkönnyebbültem. Akkor van időm még vele beszélni. 

- Pihenj még! - csókolt meg arcomon anya. - Majd benézek később.

Újra elaludtam. Az álmom zaklatott volt. Újra elraboltak. Megkínoztak. Bántottak. Scottnak a nevét kiabáltam, hogy segítsen. 

- Dominika! Dominika! Itt vagyok! Nyugodj meg! - hallottam a hangját. Szükségem volt pár percre, hogy magamhoz térjek, és ráeszméljek, nem álmodom már. Scott ült az ágyamon, és átölelt.

- Hol vagyok? - kérdeztem rekedten.

- Itthon. A szobádban - válaszolta megnyugtató hangon. - Hallottam, hogy álmodban kiabálsz...

Belesimultam a karjaiba. A szobámban sötét volt. Talán éjfél fele. Sokáig alhattam, ha így besötétedett. Egy ideig nem szóltunk semmit. Scott mellett biztonságban éreztem magam és hamar megnyugodtam. Élveztük a pillanatot, melyet Scott tört meg egy kicsit azzal, hogy felkattintotta az éjjeli szekrényen lévő lámpámat.  

- Olyan jó, hogy itt vagy - suttogtam. Erősebben ölelt magához. Újra én törtem meg a csendet. - Miért hagytál el akkor? 

Tudni akartam. Három éve tudni akartam a választ. Nem mozdultam a karjaiban. Vártam a választ. Nagyot sóhajtott.

- Mert el kellett mennem - mondta aztán. - Tudod, hogy így volt jó. Akkor még nagyon fiatal voltál. Nem lett volna jövőnk együtt.

Ez a válasz fájt. Ellöktem magamtól.

- De hát esélyt sem adtál! - mondtam haragosan. - Honnan tudtad, hogy esélyünk sem lesz? Meg sem próbáltuk!

- Dominika! Tizenhét éves voltál!

- Akkor is! - erősködtem. - Ha szerettél volna, nem hagysz el! -mondtam vádlón.

Újabb sóhaj szakadt fel Scott mellkasából. 

- Nem az a szeretet, amelyik önzőn kihasználja a másikat. Hanem az, amelyik a másik javát nézni. Neked így volt jó. Ne mondj semmit! Te is tudod, hogy igazam van.

Gyűlöltem beismerni, hogy tényleg igaza volt. 

- Mi lett volna, ha Erik nem ír neked? Akkor soha nem kerestél volna? - kérdeztem sírós hangon.

Scott megpróbált újra a karjaiba zárni. Nem engedtem neki. Akkor teljesen elgyengültem volna. 

- Nem tudom - vallotta be. - Nem tudom. 

Ez a válasz is fájt. Miért nem azt mondja, hogy de igen, kerestelek volna, csak a megfelelő időt vártam? Miért nem mondja, hogy csak rád gondoltam, hiányoztál? Miért? Sírás fojtogatta a torkomat. Gyűlöltem! Nem szeretett!

- Most menj! Hagyj pihenni! - utasítottam hidegen.

- Dominika! - kezdte Scott kérlelő hangon, de én hajthatatlan maradtam. 

Felállt és az ajtóhoz ment. Ott még visszafordult.

- Nem változtál semmit....Hisztis vagy és félreértesz mindent.... - halványan elmosolyodott. Fogtam a kispárnámat és felé hajítottam. Azt akartam, hogy eltalálja és fájjon neki. De ő lazán elhajolt előle. Még egyszer rám nézett azzal az izzó barna szemeivel. Felkavart vele teljesen. Volt benne valami... talán vágy...talán ígéret...talán szerelem.... Nem tudom. Mire reagálhattam volna, kinyitotta az ajtót és kiment. 

Megint egyedül maradtam. Megint elment. Beletemettem az arcomat a párnámba és zokogni kezdtem.