A testőr

15.

Nem volt fogalmam az idő múlásáról. Nem tudtam, hogy csak percek, órák vagy napok teltek el. Azt sem tudtam, hányan vannak az elrablóim. Amióta eloldoztak, azóta mindig úgy jött be az "Alak" (ahogy én neveztem), hogy pisztoly volt a kezében. Nem szólt egy szót sem, csak letette az ételes tálcát, majd távozott. Féltem. Megnyikkanni sem mertem. Az ember annyi rémtörténetet olvas az ilyen helyzetekről. Megerőszakolják, megkínozzák, megölik az elrabolt áldozatokat. Egyiket sem kívántam. Eddig nem bántottak. Enni is adtak. De féltem...vajon meddig lesz ez így? Apa mikor fizet? Mikor szabadít ki innen? A kétségbeesés határát súroltam. 

Aztán egyszer csak ketten jöttek be. Az "Alak" meg egy nő. Mindketten fekete ruhában voltak és símaszk fedte az arcukat. A hangjáról ismertem fel, hogy nő. 

- Egy videó felvételt fogunk készíteni - kezdte a nő, ahogy beléptek a szobámba. - A szüleidnek. Tudni akarják, hogy élsz-e még. Ez lesz a bizonyíték, hogy életben vagy. Erre a papírra felírtam, hogy mit kell mondanod. Ha mást mondasz, ha csak sikítasz, ha bármi olyat teszel, ami nekünk nem tetszik, akkor meghalsz! Értetted? - kérdezte keményen a nő.

Bólintottam. 

Felállították a kamerát. Egy széket tettek elébe. Oda kellett ülnöm. A papírt a kezembe nyomták. 

- Két percet kapsz, hogy átolvasd, aztán indítjuk a felvételt - mondta újra a nő.

Az "Alak" nem szólt semmit, csak tette a dolgát. Reszkető kézzel fogtam a papírt és olvastam el a sorokat. 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Polgár Dominika vagyok. Jól vagyok. Jól bánnak velem. Kérlek, fizessétek ki értem a váltságdíjat minél hamarabb. Szeretnék otthon lenni." 

Három év óta most láttam újra Dominikát. Egyik szemem sírt, a másik nevetett. Még gyönyörűbb volt, mint ahogy utoljára láttam. Igaz, arca megviselt volt, szeme félelemet tükrözött. Az utolsó mondatnál el is sírta magát. Kezem ökölbe szorult. A rohadékok! Legszívesebben most azonnal indultam volna, hogy kiszabadítsam. Szerettem! Megőrültem érte! Az életemet adtam volna érte.

Polgárék is elsírták magukat, amikor megnézték a felvételt. Meggyötörtek voltak, halálra aggódták magukat a lányuk miatt. A felvételt egy futár szolgálat hozta. A rendőrség kihallgatta a sofőrt, de ő nem tudta, ki volt a feladó. A csomag ott volt a többi között, annyi különbséggel, hogy azonnali kézbesítés állt rajta. A rendőrök utána néztek a futár szolgálatnál, hogy kitől származhatott a csomag, de nem jártak sikerrel. A feladó címe a város egyik bevásárló központjához vezetett. Zsákutcának bizonyult tehát. A csomag megérkezése után egy órával csörgött a telefon.

- Polgár Károly - szólt bele Polgár úr remegő hangon.

- Megkapta a felvételt? - kérdezte a hang.

- Igen.

- Látja, a lánya még életben van. Még. Megvan a két millió?

- Igen.

- Akkor legyen a pénz két óra múlva a következő címen... 

Amikor Dominika apja letette a kagylót, az üggyel megbízott felügyelőhöz fordult. 

- Két óra múlva át kell adnunk a pénzt - roskadt le az egyik fotelbe.

- Hová kell vinni? - kérdezte a rendőr.

- A Nagy Bevásárló Központba kell mennem. Ott be kell mennem a kínai étkezdébe. Tíz percet az egyik asztalnál kell ülnöm, majd a táskát az asztal alatt hagyva, távoznom kell. Nem lehet velem senki. Nem követhetnek civil ruhás rendőrök. Senki. Csak én egyedül. 

- Dominikát hol adják át? - kérdeztem.

- Azt mondta, hogy miután megkapta a pénzt, fel fog hívni és megmondja, hová menjek a lányomért.

Ettől megrémültem. Ha nem azonnal adják át Dominikát, az jót nem jelent. Összenéztünk a felügyelővel. Ő is tudta azt, amit én. Azt, hogy Dominikát nem fogják élve visszaadni. Félrehívtam a felügyelőt, míg Dominika apját készítették az útra.

- Hadd kövessem Polgár urat - kértem. - Ez csapda. Nem adják vissza a lányát.

- Igen, ezzel én is tisztában vagyok - bólintott a felügyelő. - Rendben van. Kövesse Polgár urat. Az én embereim is követni fogják. Tartjuk a kapcsolatot. Bármi van, szól! Rendben?

Bólintottam. Bementem a szobámba, hogy felkészüljek. Ugyanazt a szobát kaptam, mint amikor három évvel ezelőtt itt laktam. Megtöltöttem a két pisztolyomat, majd egyiket a karom alatti tartóba tettem, a másikat a kabátom alá, a derekamhoz. Hallottam, ahogy útnak indítják Dominika apját, majd vártam öt percet és én is elindultam. 

A kínai étterem a bevásárló központ második emeletén volt. Ebben a késő délutáni órában elég nagy volt a forgalma. A rablók nem ismerhettek engem. Ebben biztos voltam. Úgy döntöttem, rendelek valamit. A pulthoz léptem. 

- Mit adhatok? - kérdezte kedvesen mosolyogva a szőke eladó. Fiatal lány volt. Olyan Dominikával egykorú. 

- Ebből kérnék - böktem az egyik rizses ételre.

- Innivalót kér hozzá? 

- Igen. Egy üveg szénsavas ásványvizet kérek.

Fizettem, majd leültem az egyik sarokba. Polgár úr ekkor lépett be az étterembe. Körbe nézett. Lehajtottam a fejemet és kanalaztam az ételből. Nem ismert fel. Leült egy üres asztalhoz és az óráját nézte. A kis szőke odament hozzá és megkérdezte tőle, hogy rendel-e valamit. Dominika apja csak egy kis ásványvizet kért. Szemét ide-oda járatta. Próbálta megtalálni lánya elrablóját. 

Evés közben én is megfigyeltem a vendégeket. Egy férfi hívta fel magára a figyelmemet. Dominika apja mögötti asztalnál ült. Nem volt előtte étel, csak egy pohár Cola. Mereven nézte Polgár urat. A hónom alól óvatosan kihúztam a pisztolyomat és az asztal alá tartottam. Nem akartam pánikot kelteni. Ahogy eltelt a megbeszélt idő, Polgár úr a táskát az asztal alá tette. Felállt, hogy távozzon. Ugrásra készen figyeltem. A férfi felállt és az asztalhoz ment. Kivette a táskát. Ebben a pillanatban felugrottam.

 - Állj! Kezeket fel! - ordítottam. A pasas ijedten nézett felém, majd a táskát magához ragadva a kijárat felé rohant. Az étteremben sikítás támadt. Mindenki egyszerre akarta a kijárat felé menekülni. Át kellett magam verekedni egy kisebb tömegen. Őrült tempóban rohanni kezdtem. Láttam a férfit nem sokkal előttem. A vészkijárat felé próbált menekülni, de onnan a rendőrség emberei közeledtek. A mozgólépcső felé vetette magát. Rémülten látta, hogy a lépcső alján újabb civil ruhás rendőrök jelentek meg pisztollyal a kezükben. A férfi előrántott egy pisztolyt és a mozgólépcsőn lévő egyik nőt maga elé rántotta.

- Ha nem engednek el, megölöm! - kiáltotta kétségbeesetten. A hátába kerültem. Erre felém fordult és rám kiáltott: - Megölöm, ha közelebb jön!

Leértünk a mozgólépcsőn. A rendőrök hátráltak. A férfi csapdába került. Szemeit forgatta, kereste a menekülés útját. 

- Tegye le a pisztolyt és engedje el a túszt! Nem lesz bántódása! - parancsolta a felügyelő. 

- Hülyének néznek? - kiáltotta. - Engedjenek el, vagy megölöm a nőt!

Azt a pillanatot használtam ki, amíg a felügyelőre figyelt. Ez alatt a pár másodperc alatt kicsit hátat fordított nekem. Nem haboztam. Lőttem. Fájdalmas kiáltással rogyott össze. A rendőrök azonnal odaszaladtak. A túszul ejtett nőt kiszabadították. Én is odamentem. Még élt.

- Hol van Dominika? - szorítottam meg a karját. Nem válaszolt. Megráztam. - Hol van Polgár Dominika? 

- A...a.... - szájából vér bugyogott ki. Közelebb hajoltam. - A...rak..raktárnál....

- Milyen raktárról beszél? - néztem rá a felügyelőre.

- Valószínűleg a városon kívül lévő elhagyatott raktárépületekre gondol. Régen ott tárolták a gabonákat és onnan szállították el... - mondta.

Rohanni kezdtem. Imádkoztam, hogy idejébe odaérjek.