I ship bullshit. (Larry Stylinson HUN)

negyvenhetedik rész - Ünnepi teríték

L.

A konyhába érve torkomban éreztem szívem dobogását, ami nem csak az imént történtek hatása alatt állt, hanem anya kiáltása miatt is.

Mikor körbepillantottam az üres helységen, belém fagyott a vér.

Hol a családom..?

Testem ösztönösen mozgott, az agyamnak nem volt uralma felette: fejem körbefordult, valami jelek után kutatva, de minden a szokásos, ebéd utáni pozíciójában volt. Az edények, tányérok a mosogatóban voltak, elmosva, elrendezve, a pult letörölve, a hűtőn a mágnesbetűkből kirakva a "Köszönjük!" felirat, amiről minden étkezés után Fizzy és Lottie gondoskodtak, egyszóval minden rendben volt.

Kivéve az asztalt. Mikor eljutott tudatomig, hogy megszemléljem az asztalt, elakadt a lélegzetem: a pöttyös abrosz, ami általában szokott az asztalon lenni, le volt cserélve, helyette pedig az ünnepi, mélyvörös asztalterítő volt az asztalra téve. Az asztal két, egymással szemben lévő részén gondosan meg volt terítve két fő részére az asztal, ugyancsak az ünnepi, még Maisy néni hagyatékából örökölt aranymintázatú tányérokkal, és evőeszközökkel.

Mikor a kanálra pillantottam, elkapott a nevetés. Egész testemben remegni kezdtem, ugyanis a kanál mellett, jellemző módon a villa volt. Tipikusan az ikrek terítése. Lehajtottam a fejemet, így próbálva visszafojtani feltörő nevetésemet.

- Lou.. Louis..? - hallottam a hátam mögül Harry ijedt hangját, mire ismét megremegtem a nevetéstől.

Éreztem, ahogy Harry mellém lép, és égető tekintetét arcomon.

- Louis! - szólított ismét Harry, majd tekintetét az asztal irányába fordította, amit eddig kitakart látóköre elől az én testem.

Felemeltem fejemet, és a csodálkozó Harry-re néztem. Belsőmet melegség járta át, és arra gondoltam, hogy nekem van a legcsodálatosabb, legelbűvölőbb, legrendesebb családom a világon.

Csak az időzítésükkel van egy kis gond.

Harry arcán a mosoly vetekedett az ijedtséggel, és attól féltem, hogy menten fejéhez kap, elordítja magát, hogy "ez nekem túl sok" és kirohan a konyhából.

És a házból.

És Doncaster-ből..

Sőt, az egész világból.

Tizennégy-tizenöt évesen (feltételezem ennyi lehet, mert még sosem kérdeztem rá konkrétan), mikor alig pár éve váltak el a szülei, az addig folyamatosan mellette levő nővére elment egyetemre, magával hagyva a dolgozó édesanyjával, az iskolai gondjai és a Mandeville-ben vállalt diákmunkája mellett még én a képbe jövök, aki ..

Nem, ez egyszerűen túl sok Neki. Nem tudom, ha én képes lennék ennyit elviselni. Biztosan összeroppannék. Még nekem is sok mindez, ami alig két hét leforgása alatt velem történt, nemhogy Neki.. Pedig már tizenhét éves vagyok!

Nem, nem szabad Harry-t még jobban összezavarnom az érzéseimmel. Pedig most már egészen biztos vagyok benne, hogy érzek valamit Iránta. És nem is akármit.

A kanapén ülve, a Markkal váltott pár szó, és sokatmondó pillantások során rájöttem, hogy beszélnem kell Harry-vel, és elmondanom Neki mindazt, ami bennem folyik. Most viszont, a beszélgetés késleltetésére és saját bizonytalanságára való utalása után látva ijedt arckifejezését az ikrek és az egész család kedves gesztusára, úgy döntöttem, nem szabad semmit sem mondanom. És nem is fogok. Nem árthatok Neki még jobban, így is túl messzire mentem, mentünk, és mindez az én hibám miatt.

Már rég le kellett volna állítanom magam. Most van abban a kamaszkori stádiumban amikor a körülötte lévő emberek a legnagyobb hatással vannak Rá. Nem szabad miattam rossz útra térnie, mert az egész életét elronthatja, elronthatom ezzel..

Mintha egy érett, buzi pedofil beszélne belőled..

Megráztam fejemet, de a hangnak igaza volt.

Nem vagyok meleg. Soha nem is éreztem semmi mást barátságon(a bandatagok, a foci), vagy testvériségen(Stan) kívül más fiúk iránt. Pedig lehetőség bőven lett volna rá: a focimeccseken az öltözőben több meztelen férfitestet láttam, mint a pornófilmekben összesen, mégsem produkált a testem semmiféle reakciót sem; a srácokkal rengetegszer mentünk uszodába vagy strandolni, mégsem indítottak el bennem semmit; és akkor nem beszélve a Stan-nel való versengésünkről a farokméretünket illetve. Mégis soha semmi, semmi bizsergés, semmi hidegrázás, semmi gyomorgörcs, izzadás, torokszáradás, semmi, az ég világon.

Ameddig meg nem  jelent Harry.

És teljesen feje-tetejére nem állította a világomat.

Én meg gondolom az Övét.

Felsóhajtottam és a göndörre néztem. Harry szemei könnyektől csillogtak, amit nem tudtam mire vélni.

Vajon a meghatottságtól? Vagy ez a jele annak, hogy teljesen elege van? Ez lett volna az utolsó csepp a pohárban?

Nem tudtam folytatni gondolatmenetemet, ugyanis a göndör rámnézett, és könnyekben úszó, gyönyörű zöld szemei teljesen magával ragadtak. Mint egy örvény, úgy szippantottak be magukba, és mint egy ablak, úgy biztosítottak rálátást Harry belső világára. Szemeibe nézve megértettem, min megy keresztül: lehet, hogy sok volt Neki mindez, így hirtelen egyszerre, de együtt meg tudjuk oldani. Bíztatást várt, megnyugtatást, ami le tudja gyűrni a Benne kavargó érzelmeitől való félelmét, amit én meg tudtam adni Neki.

Lassan bólintottam, mire a göndör felvillanyozódott szemei csillogni kezdtek, arca pedig elpirult.

A külvilág nem létezett számomra.

Csak Harry meg én.

(Sziasztok Drágáim!

Páran jeleztétek tegnap, hogy nem tudtátok eleinte megnyitni az előző részt.. Remélem azóta sikerült rendbehoznom a dolgokat :)

Remélem tetszett a rész, és nem lett nagyon kisze-kusza ^^"

Véleményeket várok !! 😶

Sok puszi és ölelés,

Zsuzsi 😇😘😘)