I ship bullshit. (Larry Stylinson HUN)

nyolcvanötödik fejezet - Felemésztő féltékenység

♫ Kodaline ‒ Follow Your Fire

L.

Ha az orvosok azt mondják neked, hogy kezdetleges sípcsontrepedésed van, két reakciód lehet: az első az, amikor kiakadsz, merthát mégiscsak egy csontod repedéséről van szó; a második pedig, mikor félvállról veszed, merthát csak egy kezdetleges repedés.

Én a második csoportba tartoztam. Mivel az orvos azt mondta, hogy ez elméletileg nem kellene gátoljon semmiben sem, esetleg a focit hanyagoljam egy pár hétig meg az alkoholt; így természetesen aznap este, mikor kiengedtek átmentem Stanhez, hogy megünnepeljük győzelmünket az eszelős hústoronybanda felett.

Természetesen tisztában voltam azzal, hogy még mindig be vagyok nyugtatózva és fájdalomcsillapítózva, így felelősségtudatosan csupán két sört terveztem elfogyasztani. A sör nem alkohol, a szesz, na az alkohol. A vodka, az absinth meg a többi gyöngyszem, de a sör nem az.

‒ Ezt az orvos írta fel? ‒ nézett rám, jobban mondva a kezemben tartott sörökre rosszallóan Stan.

‒ Pontosan ‒ vigyorogtam. ‒ Ne már Stanley, nem vagy az anyám, és amúgy is, anya azt mondta, két sör belefér! ‒ mentegetőztem. Anya valóban mondott ilyesmit, csak nem a napokban.

Stan szemöldökfelvonva nézett rám, de annyiban hagyta. Mosolyogva megbontottam az egyik sörömet, és külön élvezet volt, ahogyan a hűs nedű lefolyt a torkomon a sok meleg leves után.

‒ Egészségedre, Stanley! ‒ nyújtottam felé a sört, de Stan megrázta a fejét.

‒ Emlékszel, mit mondtam a kórházban? ‒ halkította le hangját, hogy Thomaszék ne hallják, miről beszélünk.

‒ Igeeen..? ‒ húztam el a szó végét, mert nem tudtam, mire akar kilyukadni.

‒ Amikor azt mondtam, hogy mikor visszajöttél nagyon... ‒ kezdte Stan, de beléfojtottam a szót.

‒ Igen, tudom. Mi van vele? ‒ kérdeztem kíváncsian, mert valóban fogalmam sem volt, hogy mire akar mindezzel kilyukadni.

‒ Szóval.. én ‒ Stan habogott, mire gyanakodva összevontam szemöldökeimet. Stan a kezemben lévő sörre nézett, mire lecsaptam az asztalra, és karba fonva kezeimet várakozásteljesen pillantottam rá. ‒ Nem akarom elrontani a kedvedet, vagy ilyesmi, én csak..

‒ Stan, bökd már ki ‒ szóltam rá, mert éreztem, hogy kezd alábbhagyni a gyógyszerek hatása és kezdem elveszteni a fejemet.

‒ Facebookoztál a napokban? ‒ Stan kérdése meglepett. Megütközve pillantottam rá, teljes sokkban, mire előkapta mobilját a zsebéből, és elkezdett pötyögni rajta.

‒ Stan, ne tereld a témát, hallod ‒ kezdtem bele, mert tényleg azt hittem, hogy csak terelni akar.

‒ Nem-nem, tényleg, komolyan kérdeztem ‒ bújta továbbra is telefonját, mire éreztem, hogy ismét elönt a düh.

‒ Lemerült a telefonom, és nem volt nálam töltő, tudod te is jól ‒ sziszegtem fogaim között. ‒ Meg amúgy is, tudod, hogy nem Facebookozom, hogy Harry ne.. ‒ és akkor beugrott valami. Elhallgattam, és Stanre pillantottam. Ő rám nézett, és telefonját átadta nekem.

‒ Igazából, tudom, hogy nem Facebookozol, hogy ne mutassa azt, hogy aktív vagy, és ezáltal Harry ne írjon rád, de Louis.. ‒ megrándult az arcom a fájdalomtól, ahogyan Stan kimondta ezeket a szavakat, amik tökéletesen leírták, hogy mit műveltem. Rémes egy ember vagyok. ‒ Ezt, azt hiszem látnod kellene..