I ship bullshit. (Larry Stylinson HUN)

huszonkilencedik fejezet - Sokk

L.

Esküszöm, a szívem leállt, amikor láttam, hogy Harry leszökik a vonatról.

Az agyam leblokkolt, kirázott a hideg, utánna pedig elöntött a forróság.

Lelki szemeim előtt láttam Harry -t bezuhanni a vonat alá, a vágányok közé, és gyomrom golflabda méretűvé zsugorodott.

Ösztönösen a göndör után nyúltam, és magam sem tudom, milyen erővel, de magamhoz rántottam, mielőtt még lába elérte volna a földet.

Nem érdekelt összezúzott vállam, sem a hirtelen mozdulat miatt belém nyilalló fájdalom, csak egyetlen dolog számított: Harry élete.

Gondolkodás nélkül magamhoz szorítottam, és letettem a földre, de nem engedtem el, mert éreztem, hogy lábai nem tartanák meg.

Karjaimat teste köré fontam, és biztonságban tartottam.

Vastag kabátján és kabátomon keresztül is éreztem, amint heves szívverése versenyt fut az enyémmel.

Nem tudtam megszólalni, a pánik még mindig gombócként torlaszolta el torkomat.

Csak álltam ott, Harry-vel karjaimban, nem törődve azzal, hány szempár szegeződik ránk.

Miután Harry lélegzetvétele lelassult, és éreztem, hogy kezdett visszatérni belé az életerő, megköszörültem a torkomat.

- Gyere, üljünk le oda - mutattam a padra, amin várakoztam.

Göndör csak bólintott egyet, és még enyhén remegve, az én támogatásommal eljutottunk a padig, és leroskadtunk rá.

Csak most vettem észre, hogy táskáját átvetette a vállán, és szerencsére nem lett semmi baja.

Bal kezében egy gyönyörű fehér virágcsokrot szorongatott, de olyan erővel, hogy ujjai kezdték felvenni a virág színét.

A csokor csodaszép volt, azonban két virág letőrt belőle, és szomorúan a föld felé hajtották fejüket.

Azok után, ami történt, mégis örültem, hogy csak ennyi kár esett a göndörben.

Harry mély levegőt vett, és remegve kiengette.

- Köszönöm. - suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam.

- Ne köszönd - ráztam meg a fejemet, és átkaroltam a vállát. - A lényeg, hogy a sokkon kívül semmi bajod nem esett. Csak a virágoknak..

Harry az említett tárgyra kapta a tekintetét. Amint megpillantotta a letört virágokat, szeme csillogni kezdett a feltörő könnyektől, amelyek utat törtek maguknak, a trauma következtében, és végigszántották gyönyörű arcát.

Abban a pillanatban, ott a Doncaster-i vonatállomáson ígértem meg magamnak miközben letöröltem arcáról könnyeit, hogy soha többet nem engedem, hogy ilyen szomorú szemekkel nézzem bármire is.

- Ne haragudj - suttogta megtört hangon Harry. - Amikor megvettem csodaszép volt - nézett a kezében tartott csokorra. - Anyukádnak szántam, de ilyen állapotban már nem adhatom oda..

- Dehogynem - mondtam biztatóan. - Így még jobban fogja értékelni.

- Nem akarom megbántani - rázta meg a fejét Harry.

- Nem fogod - nyugtattam meg. - Jut eszembe, nagyon várnak már! Betanultad a Spongyabob intróját?

Harry rám nézett, és könnytől csillogó szemei lassan mosolyra húzódtak.

Olyan volt, mint egy igazi, földre szállt angyal, aki megkönnyezi az emberi gyarlóságot.

Elkezdett nevetni, mire én is csatlakoztam hozzá.

Gondolom valami poszttraumás stressz vagy mi miatt.

- Igen - nyögte nevetés közben. - Mikor nem volt bent senki, azt énekelgettem, Mr. Donald legnagyobb örömére.

Arcom megkeményedett az öreg neve hallatán, de gyorsan rendeztem arcizamaimat, hogy Harry ne vegye észre.

Felálltam a padról, és Harry felé nyújtottam kezemet. Ő elfogadta, így felhúztam ültéből.

- Akkor gyere, és énekeld el az ikreknek lefekvés előtt! - vigyorogtam, és már nem is gondoltam az előbbi incidensre.

Harry szintén elmosolyogott, szégyenlős mosolyával, amiből arra következtettem, hogy Ő is próbálja túltenni magát a dolgon.

- Add a táskádat, viszem egy kicsit - ajánlottam fel, mire nagy nehezen beleegyezett.

Átlendítettem ép vállamon az igencsak súlyos táskát, majd elindultunk Harry-vel hazafelé.

Nem számított a vállamban égő, elviselhetetlen fájdalom.

Csak az számított, hogy Harry végre ott volt velem.