I ship bullshit. (Larry Stylinson HUN)

százharmadik fejezet - Csakratisztítás és légzéstechnika

♫   Michael Jackson – Man in the Mirror

H.

 

Minél jobban próbáltam kerülni a tömeget, és egy csendes kis sarokba húzódni, hogy körbe tudjak kémlelni a bordó sapka után, egyre jobban magával ragadott a Wembleyben uralkodó zűrzavar.

Bárhová néztem emberek voltak mindenütt, hangosan beszélgettek, kiabáltak egymással, mindezzel keveredett néhány énekfoszlány, őrült skálázások és ahogy az várható hogyha sok ember egy helységben tartózkodik egy komoly téttel rendelkező verseny során, a testnedvek és émelyítő parfümök kevésbé harmonikus elegye szűkült egy, kicsinek bár nem mondható, de mégis annak ható teremben.

Azon kaptam magam, hogy levegő után kapkodok és a szemeim előtt a bordó sapkát látom, majd egy idő után minden bordóba ível át, és egy távolról szóló, ismerős hang csendül fel, egy hatalmas rángást okozva a gyomromban:

-Menjenek már arrébb, az Isten szerelmére, levegőre van szüksége!

Szólásra nyitottam a számat, de egy hang se jött ki rajta, így inkább a látószervem működésére próbáltam koncentrálni. A szemem előtt egy szürke kardigán volt, és szívem nagyot dobbant. Előástam emlékezetemből azt a képet, amit a parkolóban pár tizedmásodpercig láttam csupán, és bár mindvégig a bordó sapkára és az égszínkék szempárra koncentráltam, felidézve a gyorsan elillanó képet egy szürke felső is beugrott.

-Lou...? – nyögtem elfúlva, mire a fölémtornyosuló alak, aki eddig a tömeget terelte arrébb, rám pillantott, a gyomrom pedig újabbat rándult.

L. 

A hivatalos kapunyitást délután egyre tűzték ki, de persze mindenki igyekezett időben megérkezni. Korábban azt gondoltam, hogy talán jó ötlet lenne korábban érkezni, és elkerülve a tömeget próbálni egy kicsit, de mint kiderült, egyáltalán nem csak én gondolkodtam így. Sőt, legalább 100 ember már nyüzsgött az aréna előterében, amikor beléptem, így szertefoszlott az a reményem, hogy egy csendes helyen skálázhatok be.

Nagyon lassan telt az idő, az emberek pedig egyre csak gyarapodtak. Kizárva a külvilágot és magamban dúdolva viszont még így is volt elég időm alaposan átgondolni a parkolóban látottakat, és délelőtt tizenegyre arra az elhatározásra jutottam, hogyha esetlegesen mégis Harryt láttam, akkor egészen biztosan nem akar engem látni azok után.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azért a biztonság kedvéért nem jártam körbe az előteret a göndör tincsek után kémlelve, de egyszer sem került a látóterembe, sőt a borostyánpillantása sem tűnt fel.

A harmadik kör után már éppen feladni készültem, amikor megpillantottam azt a wolverhamptoni srácot, aki tavaly a Mentorházban esett ki. Gondolhattam volna, hogy újra fog próbálkozni, főleg, hogy Simon is javasolta, hogy jót tenne neki még egy év gyakorlás. Talán Lionelnek hívják, vagy Luke-nak...

-Hé, haver, vigyázz már! – szólt rám egy kék sapkás fickó, akinek (nem vicc!) szinte beleléptem a gyomrába. Ugyanis a fal mentén feküdt kiterülve, és (bár én nem igazán értek az ilyen dolgokhoz) nagyon úgy nézett ki, hogy éppen jógázik vagy legalábbis meditál.

-Bocs – préseltem ki magamból. – Elgondolkodtam.

-Ja, nem gáz, azt kell – bólintott a fickó, sapkáját pedig kissé feltolta hajvonaláig. Színpompás megjelenése volt, az egészen biztos. A kék sapka mellé egy hasonló árnyalatú, de kissé sötétebb kék rövidujjú társult és egy piros melegítőnadrág.  – Befelé fordulás, lélekszemle, tudod...