I ship bullshit. (Larry Stylinson HUN)

százhatodik fejezet - Mentorház

♫ Natalie Imbruglia – Torn

H.

Csodásabbnál csodásabb és pompásabbnál pompásabb paloták sorakoztak a Calle Granadoson, soha életemben nem láttam még ennyi mediterrán kőből épített, olivabokrokkal és narancsfákkal keretezett rosetta-kaput. A pompa viszont nem mindenhol volt jellemző, a málagái repülőtérről Marbellára vezető út során elég sok olyan házat is láttam, ahol egy narancsfa kész aranybányának számított volna... 

-Csodás ez a hely, ugye Zain? – kérdezte Niall teljesen rátapadva az ablaküvegre a narancsfákat csodálva a mellette ülő Zaint, akinek arca még mindig szürkés volt az utazástól.

-Hagyd még – szólt rá Liam csendesen, Niall pedig nem zavartatta magát: továbbra is tátott szájjal meredt az emeletes Sierra Blanca-i villákra.

Louis feltűnően csendesen ült mellettem egy ideje, és mikor rápillantottam, rögtön értelmet nyert hallgatása: aludt. Mosolyogva figyeltem ahogyan természetellenesen hosszú szempillái az arcát súrolják és békésen szuszog, félig vállamra hajtva fejét.

Szemem sarkából elcsíptem Zain rosszalló pillantását a békésen szunyokáló Louis irányába, mire kicsit közelebb húzódtam hozzá. Na nem mintha Zain neheztelése nem lett volna érthető...

A repülőn, felszállás előtt Louis elhitette Zainnel (aki még sosem repült korábban), hogy felszállás után a repülő bukfencezni fog egyet, és... hát mondanom sem kell, hogy szegény Zain az egész utat végigizgulta, a bukfencre várva. Aztán, amikor egy kisebb turbulenciába kerültünk, teljesen elfehéredve szorította a biztonsági övét, és számunkra ismeretlen nyelven fohászkodni kezdett, Louis pedig röhögött rajta. Amikor pedig ismét egyenesbe került a repülő és megszabadultunk a légőrvényektől, mi is elnevettük magunkat. Persze Zain nem fogadta jól azt, hogy kinevetjük, és persze nem is ez volt a célunk, csakhát... Vicces volt. Mi meg kamaszok. Nagyon kamaszok.

-Oké emberek, megérkeztünk!

A sofőrünk szavait ajtónyitás követte, mire a vállamon pihenő Louis összerezzent és hirtelen azt se tudta, hol van. Zain nem is leplezett kárörvendő nevetést hallatott amig Louis visszapislogta magát a jelenbe, Liam pedig igyekezett összeszedni a teljesen elragadtatott Niallt, aki éppen a szomszédos udvarból kicsüngő narancsfát környékezte meg. Én pedig nagy levegőt véve kiléptem a furgonból, és arra gondoltam, hogy bármi is vár ránk az elkövetkező napokban, együtt biztosan könnyebb lesz.

---

-Oké skacok, még egyszer! – csapta össze a tenyereit Liam.

-Menj, feküdj le, Biebeeer – nyögött fel Louis rekedtesen.

-Szuperek vagyunk így együtt! -lelkesedett Niall, mire biztatóan rámosolyogtam.

Én is pontosan erre gondoltam. Louis különleges hangja, Zain hajlításai és visszhangjai, Niall harmóniája és Liam kitartása, mindenáron bizonyítani akarása tökéletes alapanyag volt, amihez ha hozzáadjuk az én még mindig enyhén mutáló hangomat, egész kellemes hatást keltett, csupán az összhangra volt még szükség. Bár Lou és én egész jó összhangban voltunk, a többiek azért még nem tartottak ott, ahol mi, így úgy döntöttünk a refrént mi ketten fogjuk énekelni, ők pedig kitartják a hangokat.

-De nem vagyok biztos abban a résznél amikor... - kezdett bele Liam, de Zain a vállára tette a kezét, mire egyből elhallgatott.

-Szerintem elég volt ennyi, egyelőre – mondta komoly hangon, és mielőtt bármiféle hang jöhetett volna ki Liam szólásra nyílt száján, hozzátette: - Irány a part. Megérdemeljük.