the babysitter [bts V]

9

- Mert gyönyörű vagy.

Elképedve néztem a mellettem lévő fiúra. Köpni-nyelni nem tudtam hirtelen. Valamit még mondott, azt hiszem, de akkora sokkban voltam, hogy nem egészen jutott el az agyamig.

- Tényleg gyönyörűnek tartasz?

- Tényleg - mondta mélyen a szemembe nézve. - És nem csak én tartalak annak. Például Kookie is és...

- Tae, miért baj, ha Jungkook rám mozdul? - vágtam közbe. Tae csodálkozva nézett rám. Sikerült ismét meglepnem, az ő szavába általabán nem vág bele senki. 

- Ez... Ez bonyolult. Majd elmagyarázom később... - legyintett, majd kicsit elfordult tőlem. Ez nem lehet igaz.

- Úgy kezelsz, mintha öt éves lennék és semmit nem értenék meg. Tae, nem vagyok hülye! - csattantam fel. Nincs is annál bosszantóbb, amikor hülyének nézik az embert.

- Tudom, Nadine, tudom - emelte fel ő is a hangját. Kissé riadtan néztem rá. A kiabálásról nincsenek jó emlékeim, és ennél jobban nem utálok semmit.  - Én viszont az vagyok, és ne haragudj rám... - nézett rám bocsánatkérően. Oh, ezek szerint mégis észrevette magát?

Pár pillanatig szótlanul meredt maga elé, majd előhúzta a zsebéből a telefonját. Megkérdezte, hogy ha rendel pizzát, az jó lesz-e ebédre. Természetesen ez tökéletesen megfelelt, úgyhogy miután nagyjából sikerült megegyeznünk, hogy milyen ízű legyen, Tae megrendelte, és fél óra múlva már vidáman eszegettünk az ágy tetején. Nem sokkal később hazaért Mrs. Jobs is, úgyhogy ismét megmértük a lázamat (ragaszkodott hozzá, de hálaistennek hatott a gyógyszer, és már csak enyhe hőemelkedésem volt). Még picit fetrengtünk Tae-vel, majd megkértem, hogy dobjon haza. (Nem, abszolút nem akartam hazamenni, de Jobsékon sem akartam élősködni, szóval ezért döntöttem így.) Szóval Tae haza vitt. Megbeszéltük, hogy ha gáz van, akkor csak hívjam fel és ő egyből jön. A ház előtt vettem egy hatalmas levegőt, majd összeszedve minden erőmet és bátorságomat, beléptem. 

- Megjöttem - szóltam ahogy szoktam. 

- Nadine! - hallottam meg anya hangját, majd egy szempillantás múlva már ott is állt mellettem. Azonnal lehajottam a fejemet. Nem tudtam még a szemébe nézni. - Kislányom, jól vagy? 

- Hát, ez elég hülye kérdés - húztam el a számat miközben lerúgtam magamról a cipellőimet, majd vettem a bátorságot és anyára néztem. Először azért nem volt merszem, mert nem akartam látni, hogy a tegnap este vérző seb mára milyen lett. De előbb-utóbb úgyis megláttam volna. És hát nem tévedtem. A seb anya arcán volt vagy négy centi hosszú, és igencsak elcsúnyította az amúgy nagyon szép arcát, és hiába volt rajta a szemüvege, még az sem takarta el. Ekkor jöttem rá, hogy talán nem kellett volna eljönnöm itthonról. Elég önző lépés volt tőlem. Hiszen, komolyabb baja is lehetett volna, nem?

- Te hogy vagy? - kérdeztem nagyot nyelve. Őszintén szólva féltem a választól. Pedig nagyon jól tudtam, mit fog mondani.

- Voltam már jobban is - felelte bágyadt mosollyal. Üvöltött róla, hogy nincs a helyzet magaslatán. Nem volt elég a seb az arcán, szemei feldagadtak a sírástól, és ezt sem takarta el a szemüveg se. Sötétbarna haja kócosan omlott a vállára a megszokott, makulátlan kontya helyett. Egy elnyűtt, bordó póló volt rajta és melegítőgatya, amit amúgy kb. soha nem hord, mióta igazi üzletasszony lett.

- Kibékültetek?

- Nem mondanám. Apád este beült a kocsiba, és elment. Fogalmam sincs, hol van, de van egy olyan sejtésem, hogy az anyjánál - húzta meg a vállát.

- Annyira jellemző - ráztam meg a fejemet. - Mindig menekül a problémái elől.

A szobám felé vettem az irányt, anya pedig követett. Egyből levetettem magamat a pihe-puha ágyikómra, anya pedig mellém ült. Kérdezgetett egy pár dolgot a napomról meg Tae-ről, majd közölte, hogy holnap el kell menjünk orvoshoz, és hogy a leckét kérjem el, mert valószínűleg a héten már nem kell bemennem, az orvos úgyis kiír. Aztán kiment.