the babysitter [bts V]

18

Mikor el tudtunk szakadni egymástól, kicsit kelletlenül néztem rá. Közben ugyanis átfutott az agyamon, hogy a jegyek abszolút nem tartoztak az olcsó kategóriába. Sőt, pont az áruk miatt fosztottam volna meg magam az élménytől, hogy láthassam az egyetlen Bruno Marsot élőben.

- Tae, én ezt nem fogadhatom el. Tudom, hogy nem egy olcsó mulatság - mondtam aztán fájó szívvel. Bármennyire jó is volt egy pillanatig elhinni, ezt tényleg nem fogadhatom el.

- Ne is foglalkozz vele. Ez ajándék - rántotta meg a vállát lazán. A Jobs családnak sosem volt pénzügyi problémája, ez tény kérdés. - Max' megmondom anyáéknak, hogy vonják le a fizetésedből - tette még hozzá mókásan, mire elröhögtem magam, és ő is eleresztett egy mosolyt. Nem játszottam tovább mártírt és inkább mégis elfogadtam a jegyet. Bruno Mars az Bruno Mars.

Indultunk is volna vissza a többiekhez, ám arra lettünk figyelmesek, hogy a folyosón az igazgatónő közeledik, két rendőrrel a nyomában. A szemem sarkából láttam, hogy Tae elfehéredik. Gondolom megijedt, hogy őt keresik, hiszen nem ez lenne az első. Hamar fel is figyeltek rá, majd felénk vették az irányt.

- Szép napot, Mrs. Miller! Biztos urak! - köszöntötte őket Tae hatalmas magabiztossággal, miközben kezeit a hátsó zsebeibe csúsztatta. Kicsit félve összefontam magam előtt a karjaimat, és próbáltam én is kevésbé rémültnek tűnni.

- Mi a helyzet, Jobs? Megijedtél, hogy téged keresünk, mi?- vigyorodott el a magasabbik rendőr, aki mintegy jó cimborájaként üdvözölte a fiút. Jó hogy le nem pacsiztak. A fickó ránézésre egyébként elég idétlennek tűnt, meg nem is nagyon értettem ezt a nagy haverkodást sem. Mégis, hogy végzi ez a munkáját?

- Vicces vagy, Frank - grimaszolt egyet Tae, és miután hallottam, hogy Tae bizony a keresztnevén szólítja a rendőrt, én már tényleg vártam, hogy lepacsizzanak.

Tekintetem közben a másik zsarura tévedt, aki szigorú tekintettel meredt maga elé. Szerintem ő a puszta nézésével meg tudta volna ölni Tae-t is, és ahogy elnéztem, még az idióta társát is.

- Ne hidd, hogy nem láttuk a motorodat szombat éjjel a mólón - morogta. Erre már az igazgatónő is, aki eddig amúgy csendben, egy erőltetett mosollyal az arcán állt, felkapta a fejét.

- Jobs, már megint a mólón volt? - kérdezte felháborodva, majd közelebb lépett a diákjához. A homlokán kidudorott egy ér, ebből jól látszott, hogy ideges. No, nem mintha Mrs. Millertől félni kellet volna ilyen állapotban. A diákok nagy szerencséjére Mrs. Miller egész jó arcnak számított, a kora (kb. 60 év) ellenére is. - Ezerszer megbeszéltük, hogy kerülje el azt a helyet! - hordta le, majd ujjait a halántékának dörzsölte. - Ezt nem hiszem el...

- Közterület, nem? - rántotta meg a vállát nem törődöm módon Tae. Felé fordítottam a fejemet, és próbáltam elhinni, hogy lehetséges, hogy valaki így beszél ilyen emberekkel. Akkora lazassággal állt ehhez a dologhoz, hogy azt hittem, szétesik.

- Mintha lett volna veled egy lány is - lépett aztán közelebb a morcos zsaru, majd vérengző tekintettel nézett rám. Tetőtől talpig végig mért, majd szinte odafröcsögött nekem egy kérdést. - Csak nem te voltál?

- Ah, teljességgel lehetetlen! - mondta Mrs. Miller, majd védekezés képpen elénk állt. - Ez a két diák itt nem ápol semmiféle baráti kapcsolatot. Miss Hastings csupán Mr. Jobs kishúgának a babysittere - magyarázta mutogatva. Igyekeztem kevésbé meglepődött fejet vágni, alkalmazkodni a diri hazugságához, ami csak annyiban volt hazugság, hogy nem vagyunk barátok. Amúgy meg, honnan tud egyáltalán a babysitterkedésről? - Igaz, Miss Hastings? - fordult aztán felém megerősítést várva egy hatalmas kamumosollyal az arcán. Nem lehetett neki nemet mondani.