Eredendő bűn

Múltidézés

A szekrényben gubbasztva próbáltam, minél apróbbra összehúzni magam. A szemem csukva, két tenyerem, pedig a számra tapasztottam, nehogy véletlenül is meghalljanak. Nem tudom mióta lehettem bezárva, amikor minden elnémult. Olyan mérhetetlen csend lett, hogy a dulakodásnál is jobban megijesztett. Remegő végtagokkal és torkomban dobogó szívvel léptem ki a padlószőnyegre. A szobám romokban állt, az ágyam kettéhasogatva. Rettegve mentem ki a folyosóra, onnan pedig a nappaliba. A sejtésem bebizonyosodott. Apám ott feküdt a kanapén, mint aki békésen szundít, de az összképet elrontotta a körülötte lévő káosz és a mellkasán tátongó lyuk.

- Kitéptem a szívét. - mordult fel mögöttem egy hang. A hang, amit soha nem tudok majd kiverni a fejemből. - Most pedig, te velem jössz kis hölgy.

Ahogy kiejtette a száján, nem emlékszem rendesen mi történt. Sikítani kezdtem, a sikítás következtében pedig az illető térdre rogyott és mintha aszalódni kezdett volna. Ijedtemben: elfutottam. Futottam és sikítottam, amíg a torkom ki nem száradt és le nem ültem a patak mellé. Rettentő hideg volt, a torkom sajgott, a fejem szét akart szakadni, a szívemet viszont én akartam kitépni fájdalmamban a helyéről. Csak sírtam és sírtam...

- Bassza meg! - Puffant a testem a földön. - Már megint ez a rohadt álom - morogtam magamban. Mostanában állandóan újra álmodom a múltban történteket, pedig már réges-régen túltettem magam rajtuk. Az apám meghalt, pont. Az a rohadék - mint később kiderült neve is van - Tom Harvelle kinyírta, pont. Az is kiderült, hogy azért támadta meg, mert valami elfajzott lükanthroposz nevezetű betegségtől az agya teljesen kikészült, pont. Később kiderítettem, hogy vérfarkas kórban szenvedett. Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy mire a rendőrök megtaláltak, valamilyen csoda folytán a teste eltűnt a helyszínről és csak a halott, kitépett szívű apámat találták ott. Mire nagyobb lettem és kikerültem az árvaházból, nyomozni kezdtem. Akkor jöttem rá, hogy a kényelmes kis életek mögött, iszonyat és félelem rejtőzik. Minden, amit a rémálmokban, horrorfilmekben és mesékben olvas, vagy lát az ember, igaz. Minden apró szörny, szellem, démon. Létezik. Én pedig elhatároztam, hogy vadászni fogok rájuk, amíg az utolsó rohadék meg nem hal a kezeim között.

Tom Harvelle után indultam, kinyomoztam ki ő, mi ő, míg végül itt kötöttem ki Ellen Harvelle és barátai között, akik szintén vadászok. Barátokra találtam a család körében, de az ellenszenvem nem csökkent Ellen öccse iránt. Tőlem mondhatják, hogy Tom nem tehet róla, hogy elkapta a kórt. Őszintén nem érdekel, hiszen tönkretette a gyerekkorom és elvette az egyetlen embert, aki igazán számított. Egyenlőre itt ragadtam náluk és néha besegítettem a bár körül, de tudtam a célom és csak a megfelelő alkalmat vártam.

Nem forgolódtam tovább, inkább belebújtam a farmeromba és egy laza fekete pólóba, átfésültem a hajam és jó vadász módjára, a kávé szag irányába eredtem.

- Szia Anna! - vigyorgott egy kávé felett Ash, már korán reggel.
Máskor estig nem lehetett látni a srácot, annyira bele volt buzulva a számítógépébe. Valamiért mindig rettentően örült, ha meglátott.

- Jó reggelt, Ash. Van még ebből a löttyből? - böktem az előtte lévő csészére.

- Ez a lötty, néha életmentő tud lenni. - Bújt ki Jo vidáman a raktárból, de már töltötte is tele a fekete, Metallica emblémával ellátott bögrémet.

- Mi ez a reggeli, rettentő jó kedv mindenkinél? - emeltem fel a szemöldököm érdeklődőn.

Máskor még durmolnak, vagy épp nem is találkozom senkivel.

- Tényleg, te este elég korán leléptél - jegyezte meg Jo. - Vendégeink jönnek. Méghozzá nem is akárkik!

- Jo oda-vissza van Dean-ért - suttogta Ash, mire egy rongyot kapott a képébe.

- Nem igaz! Olyan, mintha a bátyám lenne, amúgy meg sokszor ki nem állhatom. Rengetegszer megmentette az életem, az egyik legnagyobb vadász - védekezett rögtön az említett, de a füle tövéig vörösödött.

- Nekem mindegy. - Vontam vállat és inkább bevonultam a számomra fenntartott szobába, a laptopom mellé. Egész nap kutattam az anyám után, de mint mindig, most sem találtam semmi nyomot, hogy merre lehet. Aztán délután nagy hangzavarra kaptam fel a fejem, ami a bárból érkezett. Megérkeztek a vendégek. Akármennyire nem volt kedvem, ki kellett tolnom a fenekem, mert az, hogy nem neveltek úri hölgynek, nem jelentette, hogy bunkónak kellett lennem. Így felkaptam egy kardigánt és kivonszoltam magam.

A teremben ott volt Ellen, a pult mögött, Ash valakivel beszélt, míg Jo egy magas fazont ölelgetett. A srácnak hosszú haja volt és letörölhetetlen a mosolya. Kedvesnek tűnt és értelmesnek. A másikat csak akkor láttam meg, mikor odaköszönve, nagy koppanás közepette, letettem a bögrémet a pultra.

- Sziasztok. - Intettem zavartan.

Nem sok hím nemű emberrel találkoztam még a 23 évem alatt, inkább kerültem őket, mert megijesztett a reakciójuk. A barna bőrdzsekis illető ekkor vett észre, letette a poharát és némán bámult. Elég zavarba ejtő volt.

- Szia - lépett hozzám feszültség oldás gyanánt a magas. - Sam Winchester - nyújtotta a kezét, amit el is fogadtam.

Igazam lett, ő volt a nyugodt és kedves, a másik viszont kiismerhetetlennek tűnt.

- Leanna Still - Mutatkoztam be végül én is. - Mindenki Annának szólít. - Ajánlottam fel neki.

- Örülök Anna. - Biccentett Sam. - Ő a bátyám, Dean. Néha kicsit seggfej. - Morogta, de a mondat végén, már felemelte a hangját, hogy a másik is visszatérjen ebbe a világba.

- Bocsánat. - Rázta meg a fejét és végre megszólalt rekedtes hangján. A hátamon futkosott tőle a hideg.

- Kicsit lefagytam. Tetszik a bögréd. - Eresztett meg egy mosolyt, amitől valamiért vonzani kezdett magához.

Nem, nem úgy, hogy meg akarom ismerni, hanem, mint valami kibaszott mágnes. Furcsának találtam a saját reakciómat.

- Dean Winchester. - Lépett hozzám és ő is kinyújtotta a kezét, hogy fogjam meg.

Nem tudom miért, de inkább egy biccentéssel letudtam a kötelező kört. Nem mertem hozzáérni. Valamiért nem éreztem helyesnek és félelem fogott el.

- Olyan hideg lett itt hirtelen, Ellen, felnyomod a fűtést? - mordult fel Ash. Én pedig zavartan visszafordultam a pulthoz, majd rendeltem egy sört.

Az idegenek nem tudhatták, hogy ki vagyok, azaz MI vagyok, így egyszerű, hétköznapi dolgokról beszélgettek, amíg be nem dobtam, hogy:

- Kimegyek összerakni az új Berettát és kipróbálni, jön valaki? - A hatás nem maradt el. A fejek, amiket az újdonsült vendégek vágtak, megfizethetetlen volt.

- Engem érdekelne! - pattant fel a Dean nevezetű, én pedig rögtön megbántam a kijelentésemet.