Eredendő bűn

The Unforgiven II.

A hangzavarra mindenki berohant a szobába. Az ágy széléről félig lelógva, Dean karjába csimpaszkodva,  két kézzel próbáltam megállítani a további rombolásban. 

- Mi folyik itt? - állt testvére elé Sam. Örültem neki, hogy megjelent, hiszen talán ő volt az egyetlen aki hatni tudott rá. Nem éreztem magamban annyi erőt, hogy esetleg vissza tudjam tartani.

- Tudod ki ez a Malacoda Sammy? Az a görény ír, aki állandóan Leára nyomult. Ezt nem hiszem el! Már a bárban kinyírhattam volna. - emelte fel a hangját, mire nyugtatóan végig simítottam a vállán. Lassabban kezdte venni a levegőt és leült mellém. Meglepett, hogy sikerült lecsillapítanom.

- Legalább már van egy kiinduló pontunk. Tudjuk hogy néz ki és azt is, hogy szeret iszogatni. - bólintott Sam az ajtófélfának dőlve. Bátyja csak meredten bámulta a szék darabjait. 

- Hogy érzed magad? - terelte a témát Kevin kedvesen, én pedig elmosolyodtam a csillogó szemein. 

 - Sokkal jobban. Köszönöm, hogy vigyáztál rám. - Dean háta megint megfeszült. Biztos voltam benne, hogy most éppen amiatt ostorozza magát, hogy ő nem volt velem. 

- Bármikor. - válaszolta Kevin gyorsan, mire a mellettem ülő keze a térdemre simult. Ha nem tudtam volna, esetleg arra gondolok, hogy így mutatja ki a területét. Gyorsan elhessegettem a nevetséges gondolatokat és nem mertem odanézni, nehogy véletlenül is megszűnjön a bőre érintése a lábamon. 

- Pihenünk pár napot, utána nekiállunk a keresésnek. Mindenkire ráfér. Főleg rád, Lea. - emelte rám Sam a bociszemeit. Ha akartam volna, akkor se mondhattam volna neki nemet. Csak bólintottam. Toporogtak még pár percig, mint akik nem tudják mi tévők legyenek. Ott merjenek e hagyni a beszámíthatatlan társukkal. Végül Deant leszámítva mindenki távozott.

- Mióta hív Sam Leának? - pislogott miután elhalkultak a lépések. Igazából én sem tudtam rá a választ, de mióta találkoztam apámmal álmomban és tudtam anyámról, nem zavart már annyira. Anya! Ugrott be hirtelen. Még mindig olyan hihetetlennek tűnt. Kicsi korom óta erre a pillanatra vártam és most az egész nem más, mint egy rémálom.

- Mikor felkeltem már így szólított. - zártam rövidre. - Dean, kérdezhetek valamit?

- Hajrá.

- Amikor a templom eltűnt, nem láttad anyámat? Crowley ott volt a rendezvényen. Megesküdött nekem, hogy bármi történjék is, akkor is kimenekíti onnan az ördög ketrecéből. - ironizáltam.

- Akkor elmondom neked, hogy ezzel ne viccelődj. Az ördög maga Lucifer, őt soha ne akard megismerni. Volt hozzá szerencsénk... - mosolyodott el keserűen. - De nem, nem láttuk őket. - lehorgasztottam a fejem, de az állam alá nyúlva ismét felemelte. - Viszont mielőtt hazajöttem volna, beszéltem Crowleyval. Állítólag vele van az anyukád. Neki köszönhetem, hogy észhez tértem és visszafordultam. Nem is akarok belegondolni, hogy mi lett volna, ha nem figyelmeztet...

- Biztos vagy benne, hogy ott biztonságban van? 

- Régen nem állítottam volna, de manapság elég sokat segített. Még nem jöttem rá a miértjére, de szerintem anyukád fontos lehet neki. - darálta, nekem pedig el se jutott a tudatomig mit magyaráz. Csak a szája mozgására voltam képes figyelni. Az arcán játszó mimikát láttam és a nyakán pulzáló kidagadt eret. Nem tudom mitől, talán az elmúlt hetek történései hatottak rám így, de gondolkodás nélkül a szájához hajoltam és egy apró puszit adtam rá. Elnémult, de nem húzta el a fejét. Alig távolodtam el, mire a tarkómon éreztem a forró tenyerét és a nyelvét a számban. Áramütésként szaladt végig minden pocikámon a testembe áradó energia. Éreztem a belőle sugárzó erőt, kétségbeesést és a mérhetetlen erős életet. Óvatosan szakította meg a csókot. A szeme csukva volt, szaporán vette a levegőt.