Eredendő bűn

The Unforgiven

Magas, szívszaggató sikításra ébredtem. Időbe telt, mire rájöttem: én adom ki ezt a hangot. 

- Lea. Itt vagyok. - próbáltam a hang irányába nézni, mikor kattant a kis villany. Homályos, narancssárga fényt árasztott. Ismeretlen szobában voltam, Sam pedig az ágyam mellett guggolt. 

- Hol... hol van Dean? - suttogtam. A torkom fájt, alig tudtam beszélni. A fejemen kívül nem éreztem semelyik testrészem. 

- Örülök, hogy végre magadhoz tértél. Végig aludtál négy napot. - fáradt voltam, de nem hülye. Tudtam, hogy csak terel. 

- Sam, hol van Dean? - ismételtem a kérdést kétségbeesetten. 

- Három napja nem láttam... - halkította el a hangját. Nem tudtam mit mondani, lehunytam a szemem. 

- Magát hibáztatja a veled történtekért... Malacoda után eredt. Azt sem tudjuk ki ő, hogy néz ki, de az biztos, ha meglesz: többé nem szabadul. 

- Keresd meg Sam. - lábadt könnybe a szemem. - Hülyeséget csinál. Rettentő veszélyes azaz alak. Kérlek! 

- Nem lesz semmi baja. Tud magára vigyázni. Inkább próbálj pihenni. Cas hiába hozott rendbe, valamiért nem javulsz. 

- Szeretnék aludni. - zártam le a témát, ő pedig egy együtt érző mosoly után magamra hagyott. Éppen csak csukódott az ajtó, elkapott a sírógörcs. Kezdtek visszatérni az emlékeim. Tisztán láttam magam előtt azt a rohadékot, éreztem magamon az illatát és a testéből áradó hideget. Egyetlen kép volt képes nyugtatólag hatni rám, az pedig a perc, mikor visszataláltam és Dean a karjaiba zárt. Ezekkel az vegyes érzelmekkel, kavargó foszlányokkal az elmémben merültem öntudatlan állapotba. 

- Ébredj fel! - rázta valaki a vállam. Esik az eső? Ez volt az első gondolatom. Ja, nem... csak a könnyek folytak patakokban az arcomon. 

- Dean! Sam! SEGÍTSEN VALAKI!! - nyöszörögtem a vadidegen srác látványára, még félálomban. 

- Mi történt? - robbant be a fiatalabbik Winchester rémült képpel, a haja össze-vissza állt. Pólóját elhagyta valamerre, a nadrágja pedig gyűrött volt. Éppen aludhatott. 

- Sírt. - magyarázta az idegen. - Próbáltam felébreszteni, ahogy megbeszéltük, de megijeszthettem. - darálta idegesen. 

- Nyugodjatok meg. Lea, ő itt Kevin. Családtag. - mosolygott a fiúra. - Vigyázott rád, amíg próbáltam előkeríteni azt a mamlaszt. 

- Értem. - sütöttem le a szemem. - Köszönöm Kevin. - mosolyogtam rá az ismeretlenre, aztán a fal felé fordulva próbáltam visszaaludni azzal a tudattal, hogy Dean még mindig nem került elő. 

Dean:

A kormányon aludhattam el, hiszen a duda hangjára ébredtem. Nem tudom mióta lehettem úton, de amíg nem találok valamit, nem megyek haza. Napok óta részeg vagyok, alig pihentem, vagy ettem valamit. Ha behunyom a szemem, ismételten átélem azt a bizonyos éjszakát. A megtört lány látványát, kocsonyaként remegő, lemeztelenített apró testét, üres, megtört tekintetét és véres combjait. Minden egyes pillanatban elkap a hányinger saját magamtól. Megakadályozhattam volna! Egy rakás szerencsétlenség vagyok. Képtelen voltam megvédeni. Bosszút viszont még állhatok, ha beledöglök is, de megfizet mindenért az a féreg. Ha kell, befagyasztom az egész Poklot! Pokol... Crowley!! Ő segíthet. 

Ahogy beugrott az első használható ötlet, tárcsáztam a 666-ot. Ahelyett, hogy felvette volna, mint a normális emberek, a semmiből megjelent az anyósülésen. 

- Úgy nézel ki, mint egy jó nagy rakás szarkupac. - kedveskedett köszönés helyett.

- Te eddig sem panaszkodhattál. - morogtam.