Játsszuk el, hogy tetszel! (Larry Stylinson ff.)

6. Kétségek között

Sziasztok! Hű, de jó érzés újra blogbejegyzést írni. :) A szünet kicsit hosszabbra nyúlt, mint amennyire terveztem, amiért bocsánatot kérek minden olvasómtól. Remélem, vagytok még páran, akiket ennek ellenére érdekel még a sztori. Az egész ősz sűrű lesz nekem, de próbálom hozni a részeket, lehetőleg hetente, de ha késnék vele, kérlek, akkor se aggódjatok, mert amint tudom, írom a folytatást.

*****************************************************

 

Harry szemöldöke azonnal a homloka közepére szaladt, amikor meglátta Louis pillantásában az eltökéltséget. A fiú úgy nézett rá, mint ahogy egy vadász néz az áldozatára egy olyan harcban, amit már régen lejátszottak. Mintha neki más dolga sem lenne, csak hagyni, hogy használják. Bosszantotta a tudat, hogy Lou semmit nem lát egy szép testen kívül, amit azonnal a sajátja alatt akar tudni. De az még rosszabb volt, hogy a tartását erőszakkal kellett összekapargatnia, hogy ne engedelmeskedjen a leigázó tekintetnek.

– Miért jöttél ide tulajdonképpen? – kérdezte Harry, miközben összefonta maga előtt a karjait, hogy kevésbé érezze magát sebezhetőnek. Hiába mutatta azt, hogy erős, jól tudta, hogy Louis néhány szóval darabokra tépheti, ha úgy tarja kedve.

– Mert kívánlak – hunyta le a szemét a kérdezett, majd előredőlt, hogy megcsókolhassa. Harry az utolsó centiknél – mielőtt összeért volna az ajkuk – kapta el, és tolta magától egy kicsit távolabb. Miután Louis visszanyerte az egyensúlyát, szemei hatalmasra tágultak. Nem értette a visszautasítást, hiszen ezelőtt mindig Harry kereste az alkalmat, hogy közelebb kerülhessenek egymáshoz.

– Az kevés – sóhajtotta Harry, és ezúttal tényleg bement a szobájába, hogy felvehessen egy pólót. Louis kérdés nélkül követte, és csak akkor vette észre, hogy mennyire udvariatlanul viselkedett, mikor már a szekrényben turkáló Harry mögött ácsorgott türelmetlenül.

– Most meg mi a bajod? – kérdezte kissé gúnyos hangnemben. – Hetek óta meg akarsz kapni, és most itt vagyok. Akkor meg mire vársz?

Harry vett néhány mély lélegzetet, mielőtt a fiú felé fordult volna. Kedve lett volna üvölteni, hogy még a szomszéd is meghallja. Ki akarta kiabálni a világba, hogy szerelmes Lou-ba, csakhogy ő az égvilágon semmit nem érez iránta.

– Mit hagynál nekem? – fordult Louis felé, miután dühösen magára rángatott egy szürke pólót. – Az illatodat az ágyneműn? Egy rakat szép emléket az éjszakáról, amik az idő teltével egyre fájdalmasabbá válnának? Nem kérek ebből! – jelentette ki elszántan, végig a kék szempárba meredve. – Ha nem tűnt volna fel, a „játsszuk el, hogy tetszel" kissé komolyabb fordulatot vett. Túl sokat... – és itt jött el az a pillanat, amikor Harry hangja megfeneklett. Nem tudta tovább folytatni a szóáradatot, nem tudott haragudni Louis-ra, csupán arra volt képes, hogy lerogyjon az ágya szélére.

– Túl sok mi? – kérdezte Lou halkan, és letérdelt a puha szőnyegre, közvetlenül a másik lábai elé. Kezeit lassan Harry combjaira simította, miközben némán várta, hogy feleljen neki.

– Itt maradsz éjszakára? – érdeklődött a fiú. Úgy tűnt, eszében sincs válaszolni a kérdésre.

– Persze – vágta rá Louis azonnal, mert attól tartott, Harry el fogja küldeni – Ne félj, nem foglak leteperni, csak ha megkérsz rá – jegyezte meg óvatosan mosolyogva.

– Ennek örülök – nevetett már Harry is. – Megváltoztál – tette még hozzá, már sokkal komolyabban. – Azelőtt én hülyítettelek ilyen beszólásokkal.