Játsszuk el, hogy tetszel! (Larry Stylinson ff.)

15. Lapra vésett múlt

Sziasztok! Ha vártátok a folytatást, most van egy jó hírem: megérkezett ;) Köszönöm a kommentelőknek a rendületlen támogatást, nélkületek nagyon kétségbe lennék esve. Most is ez adott erőt, hogy minél hamarabb elkészüljek a résszel. Jó olvasást kívánok, és imádok mindenkit! :)

*****************************************

Az emberek félnek attól, amiről nem tudnak túl sokat. Félnek a bizonytalanságtól, a kilátástalanságtól, attól, hogy nem tehetik már meg azt, amit szeretnének. Hogy nem láthatják, akik fontosak számukra, nem mondhatják el, amit éreznek irántuk. Az emberek félnek a haláltól. Olykor előfordul, hogy egy levél tűnik az utolsó lehetőségnek arra, hogy kiöntsék a lelküket, amit addig szilárd falak mögé zárva rejtegettek a kíváncsi tekintetek elől. De olyan is előfordul, hogy a halál lehetősége indít meg bennük újfajta gondolatokat. Vagy egyszerűen csak arra vágynak, hogy ne feledkezzenek meg róluk? Vagy hogy végül feloldozzák őket bűneik alól? Egy biztos: ez az a helyzet, amikor nincs értelme hazudni.

Emlékszem az első találkozásunkra, Harry. Négyévesek voltunk, és nagyon koszosak. Az óvoda udvarán játszottunk, és eső után csigákat gyűjtöttünk a bokrok alól, amiket csak úgy értünk el, ha átnyúlkáltunk a drótkerítés alatt. Nem bántottuk, egyszerűen csak egymás mellé tettük őket. Értelmetlen játéknak indult az egész, és nézd csak, mi lett belőle! Biztosan nem emlékszel, de én pontosan tudom, hogy kerültük egymás tekintetét. Félve néztem feléd, ahogy ott hasaltál a földön, hogy a távolabbi csigákat is elérd. Grimaszoltál, ahogy koncentráltál, de az is lehet, hogy a drótkerítés belemart a bőrödbe, még a pulcsidon keresztül is. Nagyon kitartó voltál, és őszintén csodáltalak miatta. Csak egy centi hiányzott, de az a kis állat éppen az ellenkező irányba tartott. Már nem foglalkoztam az enyémekkel, kíváncsian figyeltem, mi fog ebből kisülni. Elképzeltelek, ahogy toporzékolsz, mert kifogott rajtad a csiga. Egy kis mosoly jelent meg a szám sarkában, mert borzasztóan kíváncsi voltam, hogy nézhetsz ki olyankor, ha valami úgy igazán felbosszant. Talán lebiggyeszted az ajkad, és apró lábaiddal a földön dübörögsz? Néhány kósza könnycseppet is elmaszatolsz majd? Szerettem volna tudni. De te már percek óta ott hasaltál, a karod már szinte kinyúlt, még egy fűszálat is bevetettél az ügy érdekében, hátha kis barátunk belesétál a csapdába. A felsőd már nagyon átázhatott, mert a levelekről csöpögött az esőlé. Aztán fordult a kocka. Hirtelen azt akartam, hogy sikerüljön megszerezned, amire annyira vágysz. A kitartásod miatt. Tudod, már akkor is felnéztem rád ezért. Levettem rólad a tekintetem, és a csigát kezdtem el szuggerálni, hogy forduljon meg, és végre feléd kússzon. Becsuktam a szemem, háromig számoltam magamban, és arra gondoltam, mire újra odanézek, a két botszem már közeledni fog felénk. A varázslatom nem sikerült ilyen gyorsan, és már attól tartottam, én fogok hisztizni. De akkor az apró jószág irányt változtatott, és néhány perc múlva már a kezedben tartottad a házánál fogva. Diadalittas mosollyal álltál föl, és csak akkor vetted észre a kukkolódat. Rám néztél, aztán szégyenlősen elfordultál. A nehezen megszerzett kincset a nyájad mellé pakoltad, ami már kezdett szétszéledni. Rendezgetted őket, talán azon gondolkodtál, mit kellene kezdened a mögötted lévő lánnyal. Aztán megfordultál, a szemembe néztél, és azt mondtad „hat", én meg azt, hogy csak háromig tudok számolni. Odaléptél mellém, lenéztél a gyűjteményemre, és kissé elkomorult az arcod. Először nem értettem, mi a baj. Aztán mondtad, hogy „hét". Nem lettem sokkal okosabb, de nagyon tetszett, hogy te már odáig el tudsz számolni. Bár fogalmam sem volt milyen „messze" van az az odáig. „Nyertél, te kis butus" – fűzted még hozzá, amikor láttad az értetlen arcomat. „Nem vagyok buta!" - vágtam rá azonnal, enyhe sértődöttséggel a hangomban, és még a nyelvem is kinyújtottam. Kinevettél. „Hogy hívnak?" – tetted csípőre a kezed, mintha mindezek ellenére te lennél a főnök. „Ashlee" - súgtam halkan, mert rosszulesett, hogy butusnak neveztél. Pedig ha tudnád, hogy én varázsoltam a kezedbe a csigát...„Sassy" - vágtad rá nevetve, és még bólintottál is. „Ezentúl Sassynek foglak hívni".