Drogbáró | ✓

④

４． ｆｅｊｅｚｅｔ:
A   t e r v

Három nap telt el, mióta látogatását tette itt az olasz banda, és azóta minden olyan furcsának tűnt. Nate nem kötötte össze a csuklóimat azzal a hideg bilinccsel és kevésbé is tűnt seggfejnek, mint máskor. Komolyan, már minden második pillanatban azt vártam, hogy mikor kattan be megint, de semmi jelét nem mutatta a kemény arcának, meg a gyilkos hajlamainak.

Talán az tette, hogy lesebesült, vagy még inkább az, hogy segítettem neki. Igazából magam sem tudtam, hogy most akkor mi van. Akár le is rúghattam volna, egy jól célzott ütés a sebére biztosan padlóra küldte volna. Még az olasz csávókkal is ellóghattam volna, ehelyett meg mit csináltam? Bekötöztem a sebét és kedves voltam vele.

Jó, hogy már puszit nem adtál a feje búbjára, miután le is... Hagyjuk!

Idióta vagyok.

Az emberek kezdtek úgy kezelni, mint egy normális lányt: nem akartak minden másodpercben pisztolyt szegezni a fejemnek. Úgy tűnt, elfogadták, hogy most már én is ennek a palota méretű villának vagyok a lakója és valószínűleg bele fogok keveredni az összes mocskos ügyükbe, mert úgysincs más választásom. Vagy várják a megfelelő időpontot arra, hogy a hátsó udvaron lepuffanthassanak és eláshassanak egy pálmafa tövébe, mintha misem történt volna.

Vajon mi lehet a többiekkel Jersey-ben?

Unottan ücsörögtem az ágyamon és a tévét bámultam, amit két napja kaptam. A napjaim nagy részét még mindig bezárva töltöttem - ezért inkább próbáltak lefoglalni a tévével. Gondolom Derek megunta az állandó éneklésemet. Szegényke. Pedig egészen belejöttem már a kétezres évek elejéről összegyűjtött dallistám gyakorlásába.

Viszont nem állt meg az ajándékok sorozata a tévénél. Tegnap reggel, mikor felkeltem, a szobámban lévő apró asztalkán egy vadi új laptop és telefon fogadott. Felvont szemöldökkel pillantottam rájuk, azt gyanítva, hogy netalántán elrejtettek bennük egy apró bombát, és így akarnak eltenni láb alól. Végül viszont győzött a kíváncsiságom: izgatottan kaptam fel a mobilt, és az első dolgom volt, hogy tárcsázzam édesanyámat, Ethant, a rendőrséget, bárkit, de a vonal mindvégig süket maradt. Kétségbeesetten pötyögtem be a telefonszámokat, amik eszembe jutottak, de nem mentem velük semmire. Csalódottan ejtettem a mobilt a matracra, de aztán megint felkaptam onnan. A névjegyzéket megnyitva csak öt telefonszámot találtam elmentve rajta: Nate, Derek, John, Sage és Matt számát.

Elkeseredetten tettem le a készüléket.
Bepróbálkoztam a laptopon az internet lehetőségeivel is, azonban minden közösségi és levelező oldal le volt tiltva. Bármi, ami segítségével a világ tudtára adhattam volna, hogy még létezem egyáltalán.

A gondolataimból kirázódva, lehúztam a lábamra Nate hosszú, szürke pólóját - mert persze laptopra futotta, de ruhára még nem -, és felpattantam az ágyról, menet közben kikapcsolva a tévét. Odasétáltam az ajtómhoz, hátha megint nyitva hagyta valamelyik idióta. Igen Derek, rád gondoltam.

Lassan lenyomtam a kilincset, ami meglepő módon engedett. A próbálkozásomat apró sikernek könyveltem el magamban és óvatosan résnyire tártam az ajtót, majd fél szemmel kilestem a folyosóra.

Minden üresnek tűnt, az egyedüli élő dolog a folyosón a sarokban árválkodó törpepálma volt, amit ideje lett volna már meglocsolnia valakinek.

Kiléptem, a meztelen talpam halkan csapódott a hideg járólapnak, ahogy végigszaladtam a folyosón. A nagy ablaknál kipillantottam az udvarra, végigfuttattam a tekintetemet a pálmafák hosszúkás levelein, a medence csillogó vizén és a fehér kővel kirakott ösvényeken, amiket trópusi színes virágok szegélyeztek. Gyönyörű volt.