Drogbáró | ✓

①⑨

１９． ｆｅｊｅｚｅｔ:
R o s s z   h í r e k

Nem tudom meddig ücsörögtem a földön az előszobában, de mire abbahagytam a sírást és valamennyire összeszedtem magam, már odakint elkezdett világosodni. Megtöröltem az arcomat a kezem hátuljával, aztán nagy nehezen feltápászkodtam és felkaptam a kezembe a táskát. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy rossz álomból riadtam volna fel.

Még erősebben markoltam a táskát, aztán ingatag léptekkel a hálószobámba kullogtam. Itt sem változott az ég világon semmi, még az ágy is olyan bevetetlenül állt, mint ahogy hagytam. Hány hónap telt is el? Öt? Hat? Nem tudom pontosan. A váltás egyenruhám a földön hevert két másik póló mellett. Felkapcsoltam a kis éjjeli lámpámat, aztán pedig a szekrényemhez vittem a táskát. Arrébb söpörtem a cipős dobozokat a szekrény aljában, aztán egyszerűen bedobtam a helyükre a táskát és belegyömöszöltem az utazótáskába a cetlit is, amit John nyomott a kezembe. Nem volt rá szükségem, tudtam mit kell hazudnom.

Ledobtam magam az ágyamra, egy pillanatig bámultam a fehér plafont, az egyszerű bútorokat, a bézs függönyöket. Semmi sem hasonlított arra a palotára, ahová először vittek. Még a kis erdei ház is fényűzőbb volt ennél a lyuknál. Nate egy seggfej volt, de tudta hogyan kell élni.

Az elmúlt hetek és hónapok történései állandóan újrajátszódtak a fejemben. Az éjjel, amikor Nate egymaga simán kiütött és elrabolt. Az, hogy folyton megbilincselt, az, hogy fegyvert fogtam rá, hogy megkíséreltem leszúrni, hogy mennyire utáltam akkor. A menekülésünk egy vad menet volt, és a helyzet hevében elcsattant csókok ízét még ott éreztem a nyelvemen. Legszívesebben elhánytam volna magam. Ahogy pedig arra a két estére gondoltam, amit Nate-tel együtt töltöttünk, még jobban öklendeznem kellett. Undorodtam magamtól. Hogy dőlhettem be neki? Az egész élete is egy nagy hazugság, én pedig még azt is elhittem volna neki, hogy a francos Audija gumicukorból van!

Felsóhajtottam.

Előrehajoltam és kihúztam az éjjeli szekrény kis fiókját, amiben megtaláltam a pótkulcsomat, meg a tartalék mobilomat. Ideje volt szólni a szüleimnek, hogy még élek.

╳╳╳

Lassan egy hónap is eltelt, mióta az életem nagyjából visszazökkent a régi kerékvágásba. Bementem a rendőrségre is, vallomást tettem, visszavonták az eltűnésem, aztán pedig jelképesen visszaadtam a jelvényemet - ugyanis a tárgy ottmaradt Nate tengerparti három emeletes vityillójában. A főnök nem kötött belém a döntésem miatt, de láttam rajta, hogy kíváncsi.

Ethan, az akkori társam egy szó nélkül húzott magához, és szorosan megölelt. Ő legalább valamennyire örült annak, hogy itt lehetek. Én már kevésbé, de azért viszonoztam a gesztust.

Most pedig éppen az új munkahelyemről igyekeztem hazafelé, ugyanis elkezdtem dolgozni egy kávézóban, mint pincérnő. Ez volt az az állás, ami a lehető legtávolabb állt tőlem, de egész jó fizetést kaptam, így elviseltem a zsémbes vendégeket meg a szúrós egyenruhát.

Már ősz volt, a fák levelei sárga és aranybarna színekben pompáztak az utcában. Esett az eső, de nem volt ernyőm, így szapora léptekkel caplattam végig a járdán. A szmog elvegyült a hideg párával, a ködfelhők elnyelték a hatalmas toronyházakat a belváros szívében. Zsebre vágtam a kezemet, és még gyorsabb tempóra váltottam.

A tömbház előtt, mikor megálltam, hogy beírjam kódot, egy pillanatra hátranéztem, mert borsózni kezdett a hátam, mintha figyelnének. Az utca túloldalán egy nő sietett végig, a fején kapucni volt, és egy pillanatra felém villant a citromsárgára rúzsozott ajka. Mikor észrevette, hogy nézem, tovább is sétált, de én nem tudtam elmenni amellett, hogy a bőrszíne és az ízlése teljes mértékben egyezett Sage-ével. Megráztam a fejem, aztán beléptem a házba.